J. T. Cobbler - Ronnie W. A.: 144.000
Egy ütős sci-fi, mely játszik a világunk teremtésének gondolatával, és azzal a kérdéssel, hogy mitől is vagyunk értelmes lények?
Régen volt már olyan, hogy egy könyv annyira magával ragadt, hogy pár óra alatt a végére értem. Az 144.000 ilyen.
Amikor Ronnie W. A. a regény borítójának egy picike részletét megmutatta és megkérdezte, hogy ennyi után vevő lennék-e egy előolvasásra, akkor ösztönösen vágtam rá az igent, mert éreztem a zsigereimben, hogy ezt a könyvet nekem el kell olvasnom. Valami megfoghatatlan vonzott ehhez a sztorihoz, ami sokkal különlegesebb, mint gondoltam volna.
Olvastam több történetet is Ronnie W. A.-tól, de azoknak nem sok közük volt a sci-fihez, így miután feleszméltem abból, hogy rábóltintottam az olvasásra, az a gondolat kezdett kavarogni bennem, hogy vajon hogyan került kapcsolatba a sci-fi-vel olyan valaki, akinek korábban nem igazán volt köze hozzá? Milyen indíttatásból született ez a történet?
Persze, kíváncsian vágtam bele az olvasásba, de őszintén, nem gondoltam, hogy egy olyan kaliberű sztori tárul elém, mint amit megismertem az 144.000 lapjaiból.
Szépen, nyugodtan elkezdtem a könyvet, ami induláskor inkább egy katasztófa filmet jutatott eszembe, mintsem egy sci-fit. Szinte láttam is magam előtt a megelevendett jeleneteket.
Aztán meg már csak azt vettem észre, hogy nem bírom abbahagyni. Sikerült is egy fél nap alatt elolvasnom.
Semmi laza bevezető, rögtön a dolgok közepébe vágva indul a történet, mégis volt egy pont, ami után ráébredtem, hogy onnantól lett igazán ütős a sztori.
Képtelenebbnél-képtelenebb dolgok történtek, néha kicsit kaotikus volt, mert annyi infót kellett elraktározni, és annyira fogalmam sem volt, hogy akkor most mi van, de a végére minden összeállt.
Néhány mozzanat ugyan feszegette, illetve némelyik túlnyúlt azon a határon, ami nekem még rendben van, de valahol tetszett, hogy a szerzőknek volt mersze kényesebb dolgokat is megjeleníteni.
Sokat nem mondhatok, mert nem szeretnék lényeges dolgokat elárulni, meg igazából ugye úgy lesz igazán ütős a sztori, ha nem ismerünk belőle részleteket, de annyi bizonyos, hogy érdekes gondolatok feszülnek a sorok mögött.
Tulajdonképpen ez a könyv játszik a világunk teremtésének gondolatával, és azzal a kérdéssel, hogy mitől is vagyunk értelmes lények?
Az utolsó sorokhoz érve kapunk ugyan egy lezárást, de én azt érzem, hogy ebben a történetben még ott bizsereg a folytatás lehetősége.
Kedvenc szereplőm nem lett, inkább úgy egyben a sztori volt érdekes, ami meghökkentő, mégis, ha egyben nézzük az egészet, egy igen elgondolkodtató történet.
Fülszöveg:
A porban hiszek, a kövekben, a föld mélyén mesélő csontokban, a feljegyzésekben, és mindenben, amin ott ül az elmúlt évszázadok szaga.
Hittem Istenben? Talán sohasem. Ő sem hisz már bennünk. Magunkra hagyott.
Érkezik a sötétség. Recsegve-ropogva falja a földet, rágja a sziklákat, és megremegteti a mélyt. Elérkezett az utolsó óra. Laura azt mondja, eljön értünk a Teremtő.
Az Úr hangja bezengi az ég tiszta szeletét, a dallam a vígasz. Minden őrületet csillapít, ami a fejemben van. Hittel tölt meg. Jövőt ígér.
144.000-en vagyunk. Az új Teremtő sorszámozott bárányai. A birkái. A hús. Nézőpont kérdése.
Zúg a fülem, emelkedik az űrhajó, és közben Laura szorítja a kezem.
Vak bizalom… Ő a vérem… Miatta teszem. Miatta vagyok hús.
Áldassék Chnamn hangja!
