Kedvelem a sötétebb történeteket és még most is rajongok a mesékért, így gondolkodás nélkül éltem a Szilágyi Heléna által felkínált lehetőséggel, miszerint olvashatom a Grimm: Sötét mesék című különleges válogatást, amely kellőképpen felkeltette a kíváncsiságom.

Miért szeretem a sötétebb hangulatú történeteket, amikor legtöbbször megdöbbentenek, elborzasztanak? Talán azért, mert ezeket olvasva folyton ott van bennem az a gondolat, hogy honnan erednek az ilyen a történetek? Mennyi lehet, mi lehet, ami valóságos ezekből a sötét sztorikból? A valóságnak és a rejtelmességnek eme keveréke az, ami foglalkoztat, ami miatt szeretem ezeket a történeteket. Talán pont az vonz annyira a mondákban, legendákban is, hogy körbeveszi őket a titokzatosság, a misztikum és igazán nem tudni, vagy sokszor az ember bele sem mer gondolni mennyi lehet az igazság belőlük.

Jacob és Wilhelm Grimm neve mindenki számára ismerősen cseng. Valószínűleg azt is tudják a legtöbben, hogy a testvérek eredetileg nem gyerekeknek szánták a meséiket.

Valamikor 1812. decemberében jelent meg első mesegyűjteményük. Az ebben szereplő történetek inkább voltak horror sztorik, mint gyermeknek szóló mesék. Tele voltak brutalitással, gyilkosságokkal, kínzásokkal, erőszakkal. Nem volt túl jó a fogadtatásuk, az emberek a szép mesékre vágytak.

Nagy nyomás volt a testvéreken, aminek hatására finomítottak a történeteiken, majd 1857-ben jelent meg az a változat, ami a mai mesék alapját képezte.

Még ezek is számos durva eseményt tartalmaztak, de az idők folyamán fokozatosan finomították őket, míg eljutottunk a most ismert formákhoz.

Ezt az eredeti sötét vonalat idézi meg a Szilágyi Heléna szerkesztette Grimm: Sötét mesék című kötet, melyben kortárs szerzők történetei találhatók dark fantasy és horror műfajban.

Bevallom, hogy amikor még nem volt a kezemben a könyv, picit bizonytalan voltam abban, hogy majd felismerem-e, hogy melyik történet melyik mesét idézi meg, hogy az egyes történetek vajon melyik meséken alapulnak.

Hiába szerettem gyermekként a Grimm testvérek gyűjteményét, és mesekedvelő felnőttként rajongok értük a mai napig, mégis régen mélyültem el ezekben, így kétséges volt, hogy pontosan emlékszem minden mozzanatukra.

Ám kiderült, hogy minden sötét történetnél feltüntették a könyvben, hogy melyik mese ihlette, így nem volt probléma.

Nagy volt az öröm, amikor végre élőben is láthattam az addig képernyőn keresztül csodált borítót, ami nekem már az első pillanatban megtetszett.

Sötét és borzongató. A fekete és a piros szín elegye ad valami különleges misztikusságot a képnek. Remekül visszaadja a benne rejlő történetek hangulatát.

Nem csupán a borító és a kötetben rejlő történetek azok, amelyek lenyűgözőek, hanem az egyes mesék elején megjelenő grafikák, amelyek Szilágyi Heléna alkotói oldala keze munkáját dicsérik.

Volt már úgy valaki, hogy egy feldolgozás olvasása/nézése közben látta maga előtt az eredeti történet eseményeit peregni? Én nem emlékszem ilyen alkalomra, noha számtalan feldolgozást került már elém. Mindig tudtam mi az eredeti sztori, de valahogy nem „kelt életre” az újabb változat olvasása közben.

A Grimm: Sötét mesék esetében megdöbbentő számomra az a mozzanat, hogy miközben az egyes történeteket olvastam, végig ott éltek a fejemben a gyermekkoromból ismert mesék. Így mondhatni egyszerre lehettem részese a két változatnak.

Egyrészt borzongató volt ez a dolog, másrészt elgondolkodtatott, hogy vajon mi lehetett a tényleges eredeti verziója az egyes Grimm meséknek. (Ennek pontosan utána kell járnom!)

Eléggé kegyetlen oldalát mutatták meg a szerzők a történeteknek a kötetben, némelyik jobban, némelyik kevésbé volt durva. Mindegyik másképp, máshogy hatott rám.

Igazából nem bírnék kedvencet mondani, mert az összes történetben volt valami, ami miatt tetszett. Mégis, ha már sötét mesékről van szó, felvetődhet a kérdés, hogy mégis melyik volt számomra a legkegyetlenebb, vagy a leginkább szívbemarkoló. Nos, akkor nézzük.

Amikor a legbrutálisabb történetet kellene meghatározni a Grimm: Sötét mesék kötetből, akkor könnyedén megadhatom a választ, ami pedig Lesley MacBeltine: A tizenegy átka. Mégis miért ez? Talán azért, mert egészen brutális jelentek vannak benne, valamint maga a történet is különösen kegyetlen. Hiszen megmutatja azt, hogy milyen az, amikor az erőszak erőszakot szül, amikor egy igazságtétel után is újra és újra elköveti valaki a borzalmakat, mert az átélt szörnyűségek miatt bennragadt egy fájdalmas örvényben, amelyből nem találja a kiutat és talán már nem is akarja.

Bizony bajban vagyok, amikor azt a mesét kellene kiválasztanom, ami a leginkább szívbemarkoló volt számomra. Itt már nem született egyértelmű döntés. Ebben az esetben két mese vetekszik a címért, mégpedig Lir Morlan: Könyörület, és Anita Boza: Árnyak című története. A Könyörület esetében láthatjuk azt, hogy milyen az, amikor valakit a származása miatt elítélnek. Hiába igyekszik, van, hogy a sors kegyetlenül elbánik vele, bármennyire is törekszik a jóra. Nem mellesleg ebben a történetben bukkan fel egy olyan szereplő, aki az egyik legnagyobb kedvencem.

Az Árnyakban olyan szereplőt éri utol a kegyetlen sors, akit az ember az első pillanatban megkedvel, és nem azért, mert egy ilyed szépség, aki csak piheg egy vár falai között, hanem mert bátor, helyén van a szíve.

A kedvenc szereplőim pedig lehet, hogy meglepő, de két női karakter. Az egyik a Vörös vadász, a másik Leonora Baroni. Míg előbbi egy erős, határozott egyéniség, akinek helyén van a szíve, tud kemény is lenni, de ugyanakkor jószívű is. Meglátja a jót ott is, ahol más nem.

Ezzel szemben Leonora Baroni egy igen megosztó személyiség. Ő is egy igazán erős karakter, és a céljai jók, de sokszor nehéz eldönteni, most ő jó, vagy nem annyira. Ugyanis olykor hajmeresztően durvák a módszerei.

A Grimm: Sötét mesékben olvasható történetek igazán hátborzongatóak. Mintha a tündérmesékről lerántanánk a cukormázat, és nem maradna ott más, mint a kegyetlen valóság. Egy olyan valóság, egy olyan világ, ahol a felhők nem rózsaszín vattacukorból vannak, ahol bizony a jók élete sem mindig alakul meseszerűen.

Tetszettek ezek a mesék, és néha tényleg megdöbbentem a mellbevágóan fájdalmasan sorsokról olvasva. Ugyanakkor az a gondolat formálódott meg bennem, hogy egy igazán izgalmas olvasmányt ismerhettem meg ezzel a kötettel, mert itt aztán tényleg fogalmam sem lehetett, hogy mi lesz az egyes történetek végkimenetele, még csak megtippelni sem bírtam. Én meg odavagyok az ilyen sztorikért, mert ezek elég rendesen megmozgatják a fantáziám, és képesek kikapcsolni a folyton pörgő agyamat, hogy ne csak a mindennapokon járjanak a gondolataim.

Egy kívül belül nagyszerű kötet a Grimm: Sötét mesék.  Nem is tudnék rosszat mondani róla. Egy dolog van, amit megemlítenék, de ez sem befolyásolta igazából negatívan a véleményem a könyvről. Arról van szó, hogy helyenként előfordultak elütések, elgépelések, betűk maradtak ki, vagy csúsztak össze, és ez picikét zavaró volt számomra.

Iszonyatosan jó volt olvasni ezeket a borzongató, sötét meséket. Némelyik durvább, némelyik kevésbé. Összességében azt mondhatom, hogy egy nagyszerű kötet, szívesen olvasnék még hasonló jelleggel írt történeteket, amelyek további mesék nyomán születtek. Reménykedem benne, hogy lesz még folytatás.

Ahová érdemes benézni: 

Porcelánszív Irodalmi Folyóirat

A történet beszerezhető az Underground Kiadó webáruházából nyomtatott és elektronikus formában is.