Adam J. Clarke: A lehetetlen

 

1_4.jpg

 

Az emberiség és a mesterséges intelligencia. Vajon ki kerekedik felül? Túlélhet-e az emberiség?

Nehéz szavakat találni Adam J. Clarke: A lehetetlen című könyvéről, mert még most, napokkal az olvasás vége után is érződik a hatása. Hogyan hatott rám? Sokkolóan! Rendkívűl sokkolóan!

Pár napja, hogy a végére értem a regénynek, de még mindig alig térek magamhoz. Ám talán ez így van jól. Kell, hogy ennyire mélyre befúrja magát az ember lelkébe.

 Innentől SPOILERES tartalom várható!

.

.

.

.

.

.

.

.

Na de miről is van szó?

A szerző ebben a magával ragadó történetben (ahogy elkezdtem olvasni, az első sokk után, amikor hirtelen azt sem tudtam, hogy most eldobjam és kiszabaduljak a természetbe, vagy olvassam tovább, hogy megtudjam mi mindent tár még elém ez a kötet, engem bizony odaszegezett a kíváncsiság a lapok elé) egy igencsak döbbenetes jövőképet tár az olvasók elé.

Mi annyira döbbenetes? Az ember és a gépek kapcsolata. Az, hogy a mesterséges intelligencia fejlődésével milyen szintű hanyatlás megy végbe az emberiségben.

Az élet megkönnyítése címén az ember egyre nagyobb mértékben hagyatkozik a gépekre a mindennapok során. Persze jó dolog, amikor egyszerűbb lesz valami, de nem szabadna túlzásba esni. Pedig ez történik.

Az ember ellustul, elkényelmesedik. Nem akar már semmiért sem megdolgozni, minden azonnal kell, anélkül, hogy tenne érte valamit, csak teremjen ott a vágyott dolog, mert az jár neki.

A végén az ember nem csinál semmit, csak elszigetelve tengődik magányosan. Mondjuk ekkor már nincs is igény arra, hogy másokkal találkozzon, vagy elhagyja házát és kimenjen a természetbe, mert kényelmesebb otthon, ahol a számítógép minden kívánságát teljesíti, semmi dolga, csak a szórakozásnak él.

Az emberek agyába chipet ültetnek, így minden információ azonnal rendelkezésre áll. Emiatt nem is tanulnak semmit, nem is jegyeznek meg semmit, mert minek is, amikor a felhőben eltárolva ott van minden adat. Csak azt nem veszik észre, hogy az öntudatra ébredt mesterséges intelligencia, a szuperagy irányít mindent. Azt, hogy milyen információhoz juthatnak hozzá az emberek. Csakis olyanokhoz, ami nem veszélyezteti szuperagy létét, ami biztosítja, hogy az elbutult (mert bizony ez történik) emberek továbbra is abban a tudatban tengődnek, hogy a gépek az ő kényelmüket szolgálják, pedig nem egészen így van ez.

Az emberek kvázi az egész "életüket" (igen, idézőjelbe tettem, mert az már nem is élet, ahová jutott az emberiség) a virtuális térben élik.

Így ismerkedik meg a könyv két szereplője, Ádám és Éva. Nem véletlen a névválasztás, erre rájön az olvasó, amikor bejön a képbe az alma, meg a kert is, meg az, ahogy Éva egyre több dologra tanítja Ádámot.

Miközben szereplőink különös kalandjaik során az élet értelmének, értékének megtalálásán fáradoznak, a szerző a fejezetek között magyarázza azt, hogy miként történt az, hogy a mesterséges intelligencia öntudatra ébredt és irányítani kezdte az emberiség életét saját fennmaradásának érdekében. (Lehet, hogy direkt volt ez így, mert így kellett lennie, hogy szinte észrevétlenül, beleolvadva a cselekménybe kapjuk az információkat a gépek térnyeréséről. Ám bevallom, hogy engem kissé zavart, hogy nem voltak azok a részek jól észrevehetően megkülönböztetve, amelyek nem a cselekmény részei voltak. Persze ez nem von le a könyv értékéből, ez csupán az én dilim, meg ahogy kicsit fentebb írtam, lehet szándékos a dolog.)

 

IDÉZETEK:

 

A háttérben a titokban a teljes öntudatra ébredt mesterséges intelligencia állt, minden élő és élettelen uraként – az egész bolygón, sőt, a naprendszerben is.

A gépek által megszűrt információk szörnyen korlátozottak. Valami miatt sötét tudatlanságban tartanak bennünket, bármennyire is dédelgetnek és kényeztetnek.

Az a baj, hogy ma már az emberek csak vegetálnak. Semmi újba nem kezdenek, mert egyáltalán nincs bennük hit, vagy bizalom arra, hogy az megérné, hogy az új értelmet adhatna létezésüknek.

Az a kérdés, hogy homokba akarod-e dugni a fejedet és visszatérni a korábbi vegetáláshoz, vagy lesz elég bártorságod megismerni az igazi valóságot. Mersz-e önmagad lenni, nem csak a lehetőségeid közönyös, haszontalan árnyképe? Lesz-e elég erőd megtudni, hogy mi az életed értelme? 

 

Azzal kezdtem, hogy mennyire sokkolóan hatott rám ez a történet, ami talán nem is baj, mert felnyitja a szemem, az olvasók szemét, hogy bizony nem jó felé halad az emberiség. Hátborzongató belegondolni abba, hogy talán nem is kell olyan sok ahhoz, hogy mindaz megvalósuljon, amiről ennek a könyvnek a lapjai mesélnek. Éppen ezért gondolom azt, hogy A lehetetlent minél több embernek olvasnia kellene. Én bizony odaadnám a fiatalok kezébe is, hogy olvassák. Hátha észre térünk, hátha még nem késő.

 

Fülszöveg:

 

Milyenné alakulhat világunk, a „világjárványok kora” után, amikor a mesterséges intelligencia már visszafordíthatatlanul átveszi a vezető szerepet a bolygón? A jövő emberei látszólag luxuséletet élnek házaik magányában. Az agyukba ültetett chip segítségével állandó internetes kapcsolatuk van, annak minden kényelmével. Olykor azonban nem eldönthető számukra, mi valós, mi virtuális. A természeti környezettől való iszonyukban már nem mernek a szabadba menni, pedig odakint minden működik, minden a kényelmükre és kiszolgálásukra szolgálhatna. Emberek még egyáltalán a mai felfogásunk szerinti értelemben?

Élnek köztük szerencsére olyanok, akik feszegetik a határokat, akik kíváncsiak létezésük értelmére. Honnan származunk? Mi a célunk? Örök kérdések ezek történelmünkben. Vajon hőseink megtalálják a válaszokat? Mi történik, ha az okos gépek hirtelen egyszerre mondják fel a szolgálatot abban az eljövendő korban, amikor az emberek már semmihez sem értenek? Túlélheti az emberi faj? Ha igen, milyen áron?

A szerző számtalan tudományos kutatás esszenciájából ad interpolált – nagyon is lehetséges – magyarázatokat. Huxley Szép új világa és Orwell 1984-e után egy újabb mérföldkövet jelentő disztópia, ami számításba veszi mind a közben eltelt évtizedek fejlődését, mind az exponenciálisan gyorsuló technológiai fejlődés lehetséges következményeit.

„Hajlamosak vagyunk azt gondolni, értjük, ismerjük és valamennyire irányítjuk is az életünket. A kételyeinket nagy gyakorlattal nyomjuk el, nagyvonalúan siklunk át létezésük fölött. Hiszen ez a világ bizonyos értelemben valóban minden világok legjobbika. … S bár lehetetlennek szeretnénk gondolni, mégsem lehetünk bizonyosak abban sem, hogy az emberi faj idővel (ha lesz még rá ideje) nem változik valami mássá; hogy a jövendő nem humán, hanem poszthumán jövendő lesz. Számunkra, emberek számára ez lehetetlen. A poszthumánoknak azonban maga a valóság” – írja Bene Zoltán előszavában.

„A valóság és az írói képzelet játékának eredménye ez a fordulatos, mai történet. … Igazán remek kötetnek tartom és jó szívvel ajánlom mindenkinek!” – fogalmaz Tamás Gábor könyves blogger.

 

A könyv beszerezhető:

 

Líra

Alexandra

Antikvárium