Titkok, rejtélyek, mágia és veszélyes kalandok egy izgalmas fantasy történetben. 

A mágia nem kötött dolog, hanem egy végtelen tenger, melynek ismert határait csupán néhány vakmerő hajós feszegeti. 

Az elveszett aranyváros keresése (a véleményem ITT olvasható) című könyve után Stian Skald lehetőséget biztosított a történet folytatásának elolvasására is, amely A lelkek kútja címet viseli.

A kezdő kötet úgy zárult, hogy számomra folytatásért kiáltott. Noha nem volt sehol jelezve, hogy sorozatról lenne szó, azért én bíztam benne, hogy jönni fog a következő rész.

Ez miatt is hálásan köszönöm a szerzőnek, amiért elolvashattam az újabb kötetét. Nagyon örültem a lehetőségnek, mert egyrészt mindig megtisztelő, amikor rám gondol valaki a könyvének olvasása kapcsán, másrészt kíváncsi voltam rá, hogyan folytatódnak hőseink kalandjai.

Habár nem mutatott újat Az elveszett aranyváros keresése, mert egyszerűnek és sokszor kiszámíthatónak éreztem a cselekményt, de kellemes kikapcsolódás volt számomra. Mire elfogytak a lapok, egészen megkedveltem a szereplőket, a történetet. Így kíváncsian vágtam bele a folytatás olvasásába.

Azt gondoltam A lelkek kútja kapcsán, hogy engem már nem érhet meglepetés, de aztán kiderült, hogy mégis.

Mielőtt bármit mondanék magáról a történetről, mindenképpen beszélnem kell a borítóról. Míg az előző résznél nekem nem igazán tetszett a könyv külseje, valahogy furcsa volt, és a középiskolai történelemkönyvemre emlékeztetett, addig ennél a kötetnél azt mondhatom, hogy sokkal jobb lett borító. Titokzatos, rejtélyes és szerintem remekül passzol a történethez.

A könyv elején található Fortélyos Maugis naplójának egy részlete, amely egyrészt összefoglalóként funkcionál, segít visszatalálni az eseményekhez, másrészt a segítségével az előző kötet nélkül is olvashatóvá válik ez a történet.

Hogy rendezhessem csapongó gondolataimat, megpróbálom felidézni emlékeimet arról, hogyan jutottunk idáig.

Az elveszett aranyváros keresése azzal ért véget, hogy Maugis és társai rátaláltak a Mulmirianba vezető kapura, és átléptek rajta, maguk mögött hagyva saját világukat.

…a kör közepén táncoló fények egy kaput formáznak. A kapun túl végtelennek tűnő fényáradat látszott.

   Az utazók beléptek a körbe és egyenesen annak közepe felé indultak.

[…] Vajon miféle veszélyek és titkok várnak rájuk odaát?

Ahogyan a korábbi kötetben, úgy itt is viszonylag rövid, címmel ellátott, számozott fejezetek vannak, ráadásul a történethez kapcsolódó egyszerű kicsi ábrák láthatók. Hogy ezeknek mi a jelentőségük? Az is kiderül a könyv vége felé.

Hőseink a Mulmirianba vezető kapun átlépve megdöbbenve tapasztalják, hogy a várt gazdagság helyett csupán romok fogadják őket, láthatólag az aranyváros elpusztult.

 – Ó, Maugis! Hát nem látod? – mutatott Farun a dombok mögül feltáruló völgyre, melyet már üszkös romok százai borítottak be. – Ez maga Mulmirian! Az Aranyváros elpusztult!

Érdekes helyszínekkel ismerkedhetünk meg, miközben a kis csapat veszedelmes kalandokat él át, ahogy megpróbálják kideríteni, hogy mi is történt és hogy hol is vannak pontosan.

Egy váratlan fordulatnak köszönhetően hőseink rálelnek a tulajdonképpeni keresett úticélra, de ekkor újabb meglepetés éri őket. Megtalálják ugyan Mulmirian egykori lakóit, de kiderül, hogy a föld alá kényszerültek.

– Aranyváros – ízlelgette a szót Uztamen, és szemei a távolba meredtek. – Emlékszem, valaha mi is így neveztük Mulmiriant. Akkor még nem a föld alatt bujkáltunk, mint holmi trogloditák.

Ráadásul rájönnek, hogy a kapu, amin át jöttek, valószínűleg örökre bezárult, de a város varázslójának személyében akad segítségük.

 – Késő – legyintett Uztamen. – Az átjáró innenső bejárata romokban hever, akárcsak szeretett városunk.

Maugis úgy érezte, elhagyta minden ereje. A tudat, hogy soha nem térhetnek haza, szinte ledöntötte a lábáról.

 

A titkok, a rejtélyek, a misztikum át, meg átszövik ezt a részt, ahol a hangsúly Maugis személyén van, a többiek mintegy háttérbe kerülve, mellékszereplőként jelennek meg a középpontban lévő varázslótanonc mellett.

Alapjában én azt éreztem, hogy az előzőhöz képest mozgalmasabb ez a kötet, több izgalmas esemény, több váratlan fordulat tarkította. Bár azt azért nem mondanám, hogy egyfolytában pörgött a cselekmény, mert voltak kevésbé intenzív részek is.

Bevallom, hogy A lelkek kútjának olvasását én jobban élveztem, mint Az elveszett aranyváros kereséséét, mert valahogy jobban lekötött, jobban fenntartotta a figyelmemet.

Végig azt éreztem, hogy valami történni fog, valami lényeges dolog lebeg ott a szemem előtt, de egyszerűen nem jöttem rá mi az, hogy mi is a lényeg, egészen a történet végéig.

A befejezés számomra hatalmas meglepetést okozott, de én imádtam ezt, mert szeretem, amikor egy író képes meglepni, képes úgy kanyarintani az események szálait egy történetben, hogy a végén az ember teljesen ledöbbenjen.

Aki az első részt olvasta, annak nem meglepő, hogy ez a kötet sem egy nehéz olvasmány, hanem egy könnyedebb fantasy történet, aminek az ember viszonylag hamar a végére érhet, mégis kellemes kikapcsolódást nyújt.

Számomra A lelkek kútja is úgy ért véget, ahogy Az elveszett aranyváros keresése. Az események egy szakasza lezárult ugyan, de a történet folytatásért kiált, így most is csak reménykedhetem, hogy olvashatok még hőseinkről.

A szerzőt itt lehet megtalálni:

 Stian Skald írói oldala

Itt lehet beszerezni a könyvet:

Underground

Libri

Bookline

Líra

Book24

Álomgyár