A háború borzalmai, a kínzó múlt felidézése egy vagány kölyök szemén át.

Nehéz témáról mesél a könyv, sokszor szívszorító érzés volt olvasni, mégis belevesztem a történetbe, mert az író egy jól megválasztott, könnyedebb hangvétellel vezet át a gyötrelmes eseményeken.

Nem mondhatom, hogy nem lesz fájdalmas ismerkedni ezzel a regénnyel, mert az nem lenne igaz. Csak talán befogadhatóbb a fesztelenebb hangvétel, a néhol a sorokba szőtt humor miatt. E kettő abban is segít, hogy mélyebben megmaradjanak bennünk az olvasottak.

Mert míg egy száraz történelmi kötet tényeire addig emlékezünk, míg szemünk végigfut az adott oldalakon, addig az Anyák népének sorai sokáig a gondolatainkban keringenek, és talán ott is maradnak.

"Sikoly. Olyan semmilyen szó ez magában. Az ember elképzel róla egy raplis gyereket, aki megijed a semmitől és sipítozik idegesítő, cérnaegérhangon. Aztán ennek a hangnak a semmilyensége olyan távolivá válik, amint a darabokra tépett iskolatársak között kutat az ember túlélők után. A sikoly után. Mert ami él, csak az sikít."

Számomra ez a történet emlékezést jelent a múltra. Arra, hogy bármilyen fájdalmas események húzódnak meg a múlt árnyaiban, mindenképpen emlékeznünk kell. A szépre is, meg arra is, amitől elszorul a szívünk. Emlékeznünk kell, hogy aztán ezen emlékeket továbbadhassuk másnak, aki szintén továbbadja majd valakinek.

Miért fontos emlékezni? Mert a múlt ismerete nélkül nem lehetünk teljesen önmagunk. Tudnunk kell honnan jövünk, hogy stabil legyen a jelenünk, amiből biztos jövőt építhetünk.

Ha nem ismerjük a múltat, gyökértelennek érezhetjük magunkat. Olybá tűnhet, mintha csak ide-oda lökne minket a sors, olyan érzés, mintha sehová sem tartoznánk. Ha pedig ilyen érzések kavarognak bennünk, olyan, mintha csak úgy léteznénk, de nem tudjuk mivégre. Ilyen bizonytalanságban pedig hogyan is lehetne biztos a jövő? Bármit szeretnénk, szilárd alapokra van szükség, hogy építkezni tudjunk.

Ezen a ponton jut eszembe a nagypapám, akinek a régmúlt időkről szóló történeteit hallgattuk  hűvös időben a meleg kályha mellett ülve, miközben kukoricát morzsoltunk.

Ő mesélt, én szintén mesélek, arról mit hallottam, hozzátéve az én tapasztalataimat. Amelyeket szintén továbbadnak majd.

Na de miről is szól az anyák népe?

Egy háborús regényről van szó, amely igaz történet alapján íródott, ez pedig csak még kínzóbbá teszi a sorait.

Ha mindez nem lenne elég, akkor szembesülnünk kell azzal, hogy egy gyermek(katona) szemszögéből tárulnak elénk az események.

Az én fejemben egyszerű a világ. Vannak a jó emberek, akiket a jó szándék hajt. Aztán vannak a rossz emberek, akiket a rossz szándék vezérel, és akik a jó embereket mindenáron el akarják taposni. És ennyi. Aztán az, hogy ki honnan jött, kiféle-miféle volt anyja-apja-nagyja-üke, az teljesen mindegy.

Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy (mint valószínűleg az emberek nagyobb részét) sosem vonzottak a háborús történetek.

Egyszerűen nem találtam érdekesnek a csatákat, a végtelen öldöklést. Most sem. Viszont a közelmúltban nem egy olyan regényhez volt szerencsém, ahol magával ragadtak az olvasottak, noha az egy háborús sztori volt. Hogyan történt? Úgy, hogy a szerzők adtak egy karaktert, akinek a szemén keresztül ismerkedhettem a múlt eseményeivel, akinek a sorsáért aggódtam, így képes volt odaszegezni a figyelmem a lapokra írt sorokra. Na meg persze az is kellett, hogy az írók olyan hangon meséljenek, ami utat talált hozzám. Így történt ez az Anyák népénél is.

A regény a mesélő, a központi szereplő gyermekkorától indul. Láthatjuk a vagány kissrácot, a zsiványságokat és mindazt a cselekedeteket, amiket tett, még akkor is, ha büntetés volt a vége. Ami a lenyűgöző mindebben a történetben, hogy a főszereplőnk mindvégig megmaradt annak az egyszerű embernek, aki az elején volt, a vagánysága, a lazasága, a józan esze segíti át őt az élet borzalmain.

Persze a könnyed stílus, meg humor ellenére, azért időnként bizony reszkető kézzel, fájdalmas szívdobbanásokkal, könnyekkel a szememben, félre kellett tennem a könyvet, mert annyira felkavart amiről olvastam. Főleg édesanyaként, akinek két kamasz gyermeke van. Úgyhogy igen, mélyen, nagyon mélyen érintett a történet.

Szerettem volna visszatérni az őrjáratok után egészben, és a háború végén haza. Ennyit akartam csak.

Be kell vallanom, hogy noha került már a kezembe háborús kötet, amelyet érdeklődéssel olvastam, azért élt bennem a kétség, hogy az Anyák népe esetében vajon mennyire leszek képes befogadni a történetet.

Aztán a nagy adag kíváncsisággal, mégtöbb félelemmel fellapozott könyv az első sorok után megfogott.

Igaza lett Klaudiának (E.K. Mindaleth), hogy tetszeni fog ez a könyv. Bár egy kicsit fura azt mondani erre a történetre, hogy tetszik. Nem is tudom mi lenne rá a megfelelő szó. Talán azt mondhatnám, hogy megfogott, belekúszott a lelkem mélyére és nyomot hagyott. Gondolkodásra késztetett, arra, hogy átértékeljek dolgokat az életemben. Nehéz meghatározni, hogy mit is jelentett számomra, de az biztos, hogy nálam ott van az év olvasmányai között.

Úgyhogy millió köszönet illeti a Morningstar Publishing Kiadót, amiért lehetőséget adott ennek a könyvnek az olvasására. E nélkül nem vagyok biztos benne, hogy elolvastam volna, vagy legalábbis nem mostanában, ami meg nagy kár lenne.

Adjatok lehetőséget a történetnek. Fájdalmas lesz olvasni, de higgyétek el megéri.

A szerzőt itt lehet megtalálni:

Nagy-Miklós Péter

A könyv beszerezhető a Morningstar Publishing Kiadótól.