A mai napig hatalmas megtiszteltetés, amikor valaki az én véleményemre kíváncsi egy könyvvel kapcsolatban.

Legutóbb a Marysol Könyvkiadó adott lehetőséget Adriana Tanner: 5 nap L.A.-ben című könyvének az olvasására, amiért hálás vagyok, hiszen már felkeltette az érdeklődésemet a történet, de akkor még nem vettem meg.

Innentől SPOILERES lehet a tartalom!

.

.

.

.

.

.

.

.

Igazán érdekesen hangzott az, hogy egy magyar nő a karantén alatt könyvet ír, ami megjelenik angol nyelven is, majd egy külföldi könyvturné alatt Los Angelesben találkozik egy színésszel, akivel romantikus kapcsolatba keveredik. Mondjuk az, hogy egy férjezett nőről volt szó, kissé visszás számomra, még akkor is, ha sivár volt már a kapcsolatuk. Persze ettől a momentumtól is csak olyan életszagú lesz az olvasmány.

Mindezen felül egészen úgy hangzik, mint egy mondern tündérmese, csak ugye nem tudni mi a vége, mert váratlan fordulatokban nincs hiány az biztos.

Kellenek az ember lelkének a könnyed történetek, amelyek kellemes kikapcsolódást nyújtanak a rohanós mindennapokban, illetve egy-egy nehezebb olvasmány után is felüdülésként hatnak a megcincált lélekre.

Épp a fentiek miatt szeretem az ilyen könyveket, amelyeket ugyanúgy kedvelek, mint egy jó krimit, vagy egy történelmi kötetet, vagy akár egy horrort.

Mindennek fényében pár napos szabadságom reggelén nagy adag kíváncsisággal vágtam bele az olvasásba.

Ám legnagyobb sajnálatomra azt kell mondanom, hogy nem igazán váltotta be nálam a hozzá fűzött reményeket.

Számomra döcögősen indult a történet, ami talán nem is baj, mert nem mindig kell a nagy pörgés, meg egyébként is, én szeretem a lassan kibontakozó sztorikat.

Viszont ezúttal engem nem tudott magával ragadni a könyv, amit fájlaltam, mert jó az alapgondolata, de egyszerűen nem éreztem azt a "le sem akarom tenni, míg a végére nem érek késztetést".

Gondolkodtam, hogy miért volt ez így, aztán rájöttem, hogy hiába imádom azt, hogy realisztikus a sztori, hogy nem voltak nagy túlzások benne, de a karakterek nem voltak érdekesek számomra. Azt is mondom mi az oka ennek. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy egyéniségek lennének, hogy élnének, hogy különböznének egymástól.

Nem számított volna az, hogy jók, vagy rosszak, csak el tudjam hinni, hogy valóban olyanok, mintha élő, lélegző személyek lennének. De nem, sajnos nem így volt.
Inkább az volt a benyomásom, mintha csak elmondta volna az írónő ki milyen, de nem jött az a "szinte látom megelevenedni a karaktereket" hangulat. Ezen túl én a szikràt, a vágyat, a vonzalmat sem igazán éreztem a két főszereplő között.

Szívesen mélyedek el egy könyvben, még akkor is, ha kevésbé ötletes az alapgondolat, viszont cserébe a karaktereket jól írta meg a szerző. Ha a negatív szereplőt utálni tudom a gonoszságáért, ha a pozitívnak tűnő szereplők is esendőek, amitől valóságosnak hatnak, ha szinte lángra kapnak a lapok két szereplő egymás iránti érzelmeitől, aminek hatására elhiszem, hogy vágynak egymásra, akkor én már odáig tudok lenni. Ellenkező esetben, amikor érdekesnek találok egy történetet, de a szereplők számomra kevéssé izgalmasak, akkor legyen bármilyen jó maga sztori, engem nem fog magával ragadni és nehezen fog menni az olvasás is.

Sajnálom, hogy engem nem bírt elvarázsolni a történet, mert nem volt rossz, sokaknak fog tetszeni, de egész egyszerűen nem nekem íródott az 5 nap L.A.-ben.

Az írónőt itt lehet megtalálni:

Adriana Tanner írói oldal

A könyv beszerezhető a Marysol Könyvkiadó webáruházából.