Németh Krisztina: A hazara - Valahol élnem kell

 

20210423_202058.jpg

 

Márpedig én álmodoztam. Nyugodt életről, egy olyan feleségről, aki boldog mellettem, és megkeseredettségében nem képeli fel mindennap a gyerekeit. Olyan ember akartam lenni, aki a kétkezi munkájáért megbecsülést kap. De leginkább olyan életet, ahol nem kell mindennap arról rettegnie az embernek, hogy úgy repül levegőbe az álmaival együtt, mint egy darab falevél, amit felkapott a forgószél.

Ez a történet az elevenembe vágott, a lelkem mélyéig felkavart. Éppen ezért nehéz megfogalmaznom az érzéseimet a könyvvel kapcsolatban. Nehéz összeszedni a gondolataimat. Már három napja befejeztem az olvasást, most mégis remegő kézzel írom ezeket a sorokat.

Vártam, hogy egy kicsit megnyugodjon a lelkem, hogy anélkül tudjak írni erről a történetről, hogy potyognának a könnyeim. Annyira szíven ütött, amiről olvastam.

statements_1529143.jpg

Érzek valamiféle sorsszerűséget abban, ahogyan Németh Krisztina: A hazara című könyve hozzám került. Emlékszem, egy könyvesbolti nézelődés során figyeltem fel rá először.

Akkor nem vettem meg, de ott a boltban a kezembe fogtam, megnéztem miről szól, és már akkor tudtam, hogy egyszer el fogom olvasni. Később számtalan alkalommal találkoztam a könyvvel, de éreztem, még nincs itt az ideje, hogy hozzám kerüljön.

Aztán könyves csoportokból az írónőt is megismertem. Végül megvettem a kötetet, de közben lehetőség adódott dedikált példány beszerzésére is. Nem sokat gondolkodtam, hanem éltem a lehetőséggel, mert úgy voltam vele, hogy a már meglévő könyvet majd elajándékozom. Ez történt.

Így került hozzám ez a regény, amit nagy becsben tartok, kincsként őrzök. Könyvespolcom egyik legféltettebb darabja.

Olyan történet ez, amelyet véleményem szerint mindenkinek olvasnia kellene. Hogy miért? Azért, hogy jobban megismerjék ezt az idegen kúltúrát, az embereket. Azt, hogy milyen az életük a hazájukban, hogy miért menekülnek el onnan, és milyen körülmények között. Hogy lássák, ők is éppen olyan emberek, mint mindenki más. Eltérő szokások, hagyományok, de emberek, akik nyugodt körülmények között szeretnének élni. Mindenhol vannak olyanok, akik kegyetlenek, akik rosszat akarnak másoknak. De nagy része az embereknek, akik Afganisztánból, Pakisztánból származnak, csupán szokatlan kúltúrával rendelkező családok, gyerekek, nők, férfiak.

Az afgán emberek nem azért hagyják el a hazájukat, mert ne szeretnék azt, hanem mert élhetetlenek a körülmények, az életük veszélyben az állandó háborús helyzettől, a robbantásoktól.

Borzasztó, amin keresztül megy egy ember, míg a háború súlytotta övezetből biztonságos országba eljut. Az ember hall ezt-azt a hírekből, vagy innen-onnan, de  közel sem kapunk teljes képet milyen veszélyekkel van tele egy ilyen út. A hazara című könyv nagyobb betekintést ad ebbe is, láthatjuk mi minden történik Hamiddal, mi mindent  kell kiállnia, míg eljut Ausztriába. Felnőttként is nehéz lenne egy ilyen út, de gyermekként hatalmas lelkierő szükséges mindehhez. 

Ha belegondolok, hogy a fiam most annyi idős, mint Hamid volt a történt idején, sírhatnékom támad ismét. Lehet, hogy ezért is kavart fel annyira ennek a könyvnek a olvasása, mert gyermekeim vannak, mert a fiam annyi idős, amennyi. 

Egyébként is mindig, mindenkinek segítenék, de amióta született egy fiam és egy lányom, azóta még érzékenyebb vagyok arra, ha nehéz sorsú gyermekekről hallok.

Olvasás közben arra gondoltam, hogy ha ez egy kitalált történet lenne, akkor is megrázó lenne olvasni, de így, hogy igaz történeten alapul, még inkább felkavart.

A könyv tulajdonképpen két részből áll. Az első fele egy családtörténet, amelyből megismerjük az Alizada családot, azt, hogy milyen volt az életük. Hiába szerették volna nyugodtan élni dolgos mindennapjaikat, de mindenhol az elutasítás, az üldöztetés várt rájuk a vallásuk miatt, azért mert hazarák.

Feltehető a kérdés, hogy miért is kellene érdekeljen ez minket itt nyugaton. Oly távoli számunkra mindez. De gondoljunk csak bele. Voltak háborúk, harcok a múltban, amelyek az emberiség egészére hatással voltak. Akkor mindenki megtapasztalhatta így, vagy úgy a háború borzalmait. Mindenkinek a családjában van egy történet az átélt szörnyűségekről, mindenki tudna mesélni. Na és persze a vallásháború, keresztényüldözés is ismerős ugye? Mindezt végiggondolva, talán másképpen tekintünk az afgán menekültekre, az ő helyzetükre.

Szívszorító volt arról olvasni, hogy mit éltek át az Alizadák. Mindenkit a szívembe zártam. Tudtam, egyszerűen tudtam mi fog történni velük, de mégis a torkomban dobogó szívvel reméltem az utolsó pillanatig. Mindemellett szívmelengető volt látni azt a hatalmas szeretetet, ami összefűzte ezeket az embereket. 

A könyv második részében Hamid útját követhetjük nyomon, míg a háborús súlytotta hazájából egy olyan országba jut el, ahol biztonságban lehet.

Nem csupán fizikai valójában kellett túlélnie ezt az utazást, hanem lelkileg is. Nem mondhatnám, hogy könnyedén telt a gyermekkorom, de azért volt gyermekkorom. Hamidról viszont ez nem mondható el. Egy kicsit zsiványnak látjuk őt, de mindez nem véletlen. Jó fiú ő, de életének körülményei nagyban befolyásolták a természetét. De ez nem is csoda. Mindenkire hatással van a környezete. Ez a fiú fél közel kerülni bárkihez is, mert el akarja kerülni azt, hogy ha elveszíti az illetőt, fájjon a lelkének. Nyugodt, szeretetteljes életről álmodozik, ahol megbecsülik őt és a munkáját. Ugye milyen hétköznapi vágyak ezek? Hát nem erre vágyunk mi is?  Úgy élni a mindennapjaink egy szerető társ oldalán, hogy ne lengje be a halál rémsége a pillanatokat, hogy a munkát, amit tisztességgel elvégeztünk, becsüljék meg.

A családja mellett bizony Hamidot is a szívembe zártam, remélem a lehető legjobban alakul az élete. 

Német Krisztinának sikerült ezt a nyers valóságot bemutató történetet olyan sítlusban az olvasók elé tárnia, hogy az embernek egészen könnyedén pörögnek az ujjai között a könyv lapjai. Az első sorok után  képes teljesen magával rántani ebbe a világba a regény, aminek a végére érve sem szabadulunk az olvasottaktól.

Tengernyi érzelem van jelen ebben a könyvben, amelynek kegyetlenségét az írónő a sorok közé csempészett humorral teszi befogadhatóbbá az olvasók számára. 

Több könyv is akadt, amely nagy eséllyel pályázott nálam az év könyve címre az idén, de A hazara olvasása után kijelenthetem, hogy azok csupán a legjobbak között lehetnek, mert kétségtelen, hogy Németh Krisztina könyve az év könyve számomra az idén.

FÜLSZÖVEG:

 

A 70-es évek Afganisztánja olyan változásokon megy át, amely elől az Alizada család sem bújhat el.

Az olvasó, a könyv első felében egy család-, a másodikban pedig egy kalandregényt kap, gyönyörű leírásokkal. Három generáción átívelő vándorlásról szerzünk tudomást. A költözésnek pedig mindig oka van. Hamid elindulásának indoka saját szemével tekintve gazdasági, mert egy barátja jobb életet ígér neki Iránban. Előtte azonban megismerhetjük ősei életét, akik a forradalmak, háborúk elől vándoroltak, és főhősünk kvettai léte is a mindennapos terrorról szól.

Van-e lehetőség maradni ott, ahol a mollah azt terjeszti: „aki megöl akár csak egy hazarát is, megváltotta a jegyét a mennyországba”? A regényből megtudhatják a választ. Az emberöltőként történő helyváltoztatást a kényszer mellett a bizalom mozgatja: „fájdalom nélkül kilépni a múltból csak úgy lehet, ha a jövő boldogságot ígér.”

 

Itt lehet megtalálni az írónőt:

Németh Krisztina írói oldal

 

Itt lehet beszerezni a könyvet:

Líra

Libri

Bookline

Rocky

Jókönyvek.hu

Seven7Books

Awilime

Könyvtündér