Eltelt egy év, mióta megírtam a bennem kavargó érzéseket, gondolatokat az akkoriban kitört járványhelyzet miatti itthonról tanulásról és részben itthonról dolgozásról. 

Az a helyzet állt elő, hogy most ismét itthonról tanulnak a gyerekek, én pedig még mindig részben itthonról dolgozom (heti kétszer).  Ahogy korábban, úgy ez alkalommal is azt érzem, hogy írnom kell mindarról, ami felgyülemlett és emészt belülről.

Egy éve sokk volt mindenki számára az akkoriban történtek, senki sem tudta mit és hogyan kellene, csak próbáltunk tenni valamit. Igyekeztünk két hullámvölgy között kihozni a legjobbat abból a szituációból. Meg voltunk ilyedve, a pánik határán lestük folyton a híreket.

Egy idő után persze beállt valamiféle rendszer, vagy legalábbis sikerült többé-kevésbé rájönnünk hogyan működhet az egész. Hogy tanuljanak is a gyerekek, hogy mellette dolgozni is tudjak, meg minden más is meglegyen. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert nem volt az. Nagyon nem. Nyugtatni a hol az egyik, hol a másik gyereket, figyelni, hogy ne csak meglegyenek a feladatok, hanem tudás is legyen mögötte. Mindemellett a munka is menjen, meg az itthoni dolgok, és sok más. Sokan voltak sokkal rosszabb helyzetben, mint mi, amit mondogattam folyton magamnak, de ez nem igazán segített, amikor azt éreztem nem bírom tovább.

Egy évvel ezelőtt nagyon nehéz időszakot éltünk meg, de túljutottunk rajta. Ráadásul azt mondhatom, hogy jól jöttünk ki belöle. Elfelejteni nem fogjuk az biztos. Ma is vannak olyan vicces jelentek, amelyeket csak mi értünk, amelyeket felemlegetünk az akkori időszakból. Ezen kívül itt sorakoznak a polcon a gyerek alkotásai, amelyek a járvány kitörtése utáni időben születtek.

A korábbi itthon tanulás (és részben itthon dolgozás) nehéz volt, főleg azért, mert váratlanul ért minket. A mostani időszak talán szerencsésebb, mert valamilyen szintű tapasztalatunk van, a gyerekek is nagyobbak, másképp álllnak hozzá az egész online tanuláshoz.

Most már nem csupán elküldik a napi anyagot, hanem online órák is vannak, ami hatalmas előny. Persze a házi feladatokat, illetve olykor az órai munkát, amit elkészítettek a gyerekek, vissza kell küldeni, hogy a tanárok lássák, valóban dolgoznak és értik is az anyagot.

Mindenkinek nehéz. Szülőknek, gyerekeknek, tanároknak egyaránt. Számtalan rossz tapasztalatról olvastam, ahol a tanárok hozzáállásáról panaszkodtak. Megdöbbenve és szomorúan olvastam ilyenekről. Szerencsére mi azt mondhatjuk, hogy a gyerekek tanárai igyekeznek segíteni a gyerekeket. Megértéssel vannak a tanulók és szülők felé, persze ehhez az is kell, hogy az ember kommuniklájon. Elmondja, ha probléma adódik. Akkor tud mindenki megfelelően hozzáállni a másikhoz, ha egyébként látható az igyekezet, és jelezzük, ha valami nem megy, nem csak úgy hallgatunk és eltűnünk az éterben.

Nehezen indult ez a mostani időszak, mert hétfőn, az első napon voltak fennakadások a lányomnál. Valószínűleg a hirtelen széleskörű használattól leterhelődött a rendszer. Hétvégén még minden rendben volt, így viszonylag nyugodtan vártuk a kezdést, ám nem is mi lennénk, ha csak úgy simán indult volna a nap. Jött a telefon otthonról, hogy nem indul el a program. A lányom a nappaliban, a sarokban, a földön ülve esett kétségbe, míg én a villamoson ülve bőgtem. Telefonon igyekeztem nyugtatni a gyermekemet, miközben apa otthon rendezte a helyzetet. Végül mindenki megnyugodott, de okozott némi sokkot az események ilyen alakulása.

Ahogy teltek a napok, úgy éreztem egyre könnyebb, egyre inkább megnyugszik mindenki. Fennakadások voltak, és lesznek is nyilván. Hiszen olyan nincs, hogy mindig minden rendben menjen. Viszont könnyebben rázódtak bele a gyekek a kialakult helyzetbe, és ez nekem is megnyugvás.

Míg a lányom kevésbé barátkozott meg az online jelenléttel, mert valahogy jobban szereti a személyes oktatást, addig a fiam lelkesem mondta, hogy neki bejön ez a fajta tanulás.

Komolyan mondom, hogy szerintem a gyerekek jobban vették az elmúlt hét akadályait, mint jómagam. Én nagyon kimerültem, elfáradtam a hét végére. Nem egyszerű mindent kézben tartani, de igyekszem. Nem mellesleg mondom, hogy megkaptam a "fő koordinátor" címet. Hogy miért? Nem, nem tanulok helyettük, nem is oldom meg az ő feladataikat. Viszont segítek, ha valami nem megy és igyekszem észben tartani, hogy kinek mikorra milyen feladata van, meg még dolgozom is, a többiről meg ne is beszéljünk. Mondták a gyerekek, hogy nem is tudják mi lenne velük nélkülem. (A legjobb ilyet hallani, feltölti az embert lelkileg. Segít, hogy tovább bírjam.)

Mi az ami segít túljutni a nehéz pillanatokon? Nálunk ami a legnagyobb mélyponton is túljuttatott, az a humor. A vicces beszólások, a vidám percek mindig segítettek. Mindemellett megtanultunk elfogadóbbak, toleránsabbak, megértőbbek lenni egymás, és mások, idegenek iránt is.

Az az egész helyzet, ami itt gomolyog körülöttünk már egy éve, bizony változást hoz mindenki életébe. Sokakat elképzelhetetlenül mély lelki, anyagi gödörbe ránt. Van aki könnyebben, van aki nehezebben viseli a kialakult helyzetet.

A legszoborúbb az, hogy az emberek egymásnak esnek, bele sem gondolva mit él meg a másik, milyen terhet cipel. Mindenkinek van kialakult véleménye, de ezt a legtöbben nem tartják tiszteletben, nem fogadják el. Azt látni, hogy az emberek nem is akarnak elfogadóbbak, megértőbbek lenni. Senki nem azt mondja, hogy akkor most meg kell oldanunk mások problémáját, mert nem így van. Nem is tudnánk mindenkin segíteni. Viszont ne is tereljünk senkit lelkileg még nagyobb mélységbe, mint amiben van. Egy-egy jó szó, egy nyugodtabb, megértőbb hozzállás, egy mosoly, vagy egy köszönés jól eshet a másiknak, jobbá teheti a napját. Talán ez lesz az, ami segít, hogy ne adja fel. 

Elkeserítő azt látni, hogy egyre nagyobb az ellenségeskedés a vírushelyzet kapcsán az emberekben. Ott is megjelenik, ahová eddig nem sikerült beférkőznie. 

Nem nézek híradót, egyáltalán tv-t sem. Nem hallgatok rádiót, csak ha zene megy benne. Interneten is csak átlapozom a naponta folyamatosan az embereket bomázó "híreket". Igyekszem kivonni magam mindabból a káoszból, ami hihetetlen stresszt ad. A lényeg, a fontos tudnivalók ígyis-úgyis eljutnak hozzám.

Jelen vagyok a közösségi felületeken, de inkább csak kapcsolattartás végett és persze könyves csoportokban igyekszem ott lenni, amikor tudok.

Muszály így tennem, különben nem bírnám. Így is sokszor nehéz, nagyon nehéz. Vannak mélypontok, hullámvölgyek, amikor azt érzem, legszívesebben feladnám. De mégsem teszem, mert nem adhatom fel. Mindig van, ami segít túljutni a nehezebb pillanatokon. Sokszor pár jó szó, egy beszélgetés, egy apró pozitív gesztus az, ami jót tesz az ember lelkének.

Sejtelmem sincs mi várható a jövőben, mit kell még megélnünk a járványhelyzet kapcsán. Csak reménykedem, hogy jó irányba változik az emberek egymáshoz való hozzáállása. 

Kitartást valamennyiünknek! Ne feledjétek emberek, legyünk emberségesek! Ajánlom mindenki figyelmébe Robin O'Wrightly: Empátia, empátia! című bejegyzését. Érdemes elolvasni.