Naomi Lawrence: Vilma világgá megy

Egyszerre megrendítő ez a történet, miközben azt érezni, hogy árad belőle a pozitív energia.

Lehetne ez egy sötét, és depresszív olvasmány, de mégsem az, mert az írónő az irónia és a humor olyasfajta elegyét hozta létre, olyan stílusban mesél, hogy eszünkbe sem jut, hogy ez egy szomorú történet. Persze az embert elfogja valami szívszorító érzés, de mégsem az marad meg benne, miután a könyv végére ér, hogy ez egy szomorú olvasmány.

– A néni nem fárad sehova. A néni szépen itthon marad és megvárja, hogy a természet helyrehozza, amit elrontott. Mert a néni nem hajlandó elviselni, hogy bezárják egy túlzsúfolt kórházi szobába, és csöveket tömködjenek a lehetséges testnyílásaiba.

Bepillantást nyerhetünk Vilma mindennapjaiba, láthatjuk ahogy küzd az időskor nehézségeivel. Valaha szép volt és fiatal, ám az idő kereke nem állt meg. Az elmúlt évek már csak emlékként élnek benne. Már amikor, már amire emlékszik. Menekül a holnap elől, amikor már nem lesz ura önmagának, amikor már nem lesz önmaga.

Még egyszer élni akar, mielőtt eljön a vég, amit pedig tudatosan kezd keresni, hajszolni. Szeretne mihamarabb távozni, meghalni, ameddig ezt méltósággal megteheti.

…még egy kicsit élni szeretnék.

Mielőtt mindent elfelejtenék. Mielőtt megrokkannék…

A jó pillanatok mellett az életnek bizony rengeteg árnyoldala is van, nem tudhatjuk mit hoz holnap. Vilma – talán tudat alatt – ezért is keresi arra a választ, hogy vajon érdemes-e maradnia, élnie még a jó pillanatokért, amelyek ki tudja meddig tartanak.

Az élet, a sors, vagy nevezzük akárhogy is, mindig elé sodor egy újabb eseményt, akadályozva őt a szökésben. Ugyanis ez a terve Vilmának. Elszökni a valóság elől.

A nagy menekülésben észre sem veszi, hogy fokozatosan kinyílik körülötte a világ. A környezete megelevenedik, mintha csak hosszú álomból ébredt volna. Mintha az univerzum arra akarná rávezetni, hogy éljen meg minden vidám, pillanatot, használjon ki minden boldog percet, amit az élet sodor elé.

Ahhoz képest, hogy még csak egy hete vagyok szökésben, és ezzel még egy métert sem sikerült távolodnom a kiindulóponttól, eléggé leharcoltnak érzem magam. Nyilván furcsa a lötyögő eresztékeimnek, hogy állandóan lépcsőt mászok, motorozok, és az esés meg a berúgás sem segített azt hiszem…

Minden apró mozzanat, ami akadályként gördül Vilma szökése elé, azt hivatott megmutatni, hogy miért érdemes maradni. Olykor-olykor felsejlik a nő gondolataimban, hogy talán mégsem olyan jó ötlet világgá mennie, de semmi sem tántoríthatja el az elhatározásától.

…most értettem meg, hogy talán én is elveszem a családomtól ennek a lezárásnak a lehetőségét. Tudom, hogy erre már Frank is felhívta a figyelmem, amikor beszédültem az íróasztalom alá, de akkor bagatell dolognak tűnt. Most szörnyetegnek érzem magam.

Vilma retteg, halálosan retteg, hogy mi lesz, amikor végleg elveszti az emlékeit, amikor végleg megszűnik önmaga lenni. Egyedül érzi magát, úgy gondolja, hogy csak nyűg a családjának.

Az elmém Fantázia birodalma. A Semmi pedig, ami felfalja, lassan hömpölyögve, szürkén gomolyogva, kiradírozva nyom nélkül minden kis részletet, a betegségem.

Megint sokat sírtam.

Ez tulajdonképpen biztató, hiszen még legalább emlékszem rá, hogy valamit elfelejtettem, és meggyászolom a törlődött memóriarészeket.

A baj aznap lesz majd, amikor csak ülök üveges szemmel és arra sem emlékszem, hogy nem emlékszem dolgokra.

Amikor végre sikerül elutaznia, elszöknie, elámulva szemléli a gyönyörű tájat, mégis érzi közben, hogy valami hiányzik, amitől teljes lenne a tökéletesség, de először maga sem tudja elméje rejtekéből előszedni mi is az.

Éjszaka is látszott már, hogy jól választottam: ez a hely egyszerűen gyönyörű! És nem csak azért, mert évtizedekig éltem egy Negyedik Emelet nevű helyre bezárva, hanem mert pezseg benne az élet, a színek, az illatok és fények kavalkádjában kiteljesedve. Éjszaka elvarázsol oázisnak tetszett, illékony lidércfényekkel, megfoghatatlan, pórusokból áradó lágy muzsikával, hűs tengeri szellővel. Valami ugyan hiányzott a képből, de nem tudtam megfogalmazni. Végig ott volt az agyam eldugott, hátsó, poros, rövidzárlatos szelvényében, hogy mi az, aminek még lennie kellene a tökéletességhez, de egyelőre rejtve maradt.

Aztán kiderül, hogy mi hiányzik. A villámok, amelyek miatt pont arra a helyre utazott, amelyek segítségével távozni akart a világból.

Az univerzum nagyon, de nagyon azt akarja, hogy Vilma ne meneküljön. Arra akarja rávezetni, hogy gondolkodjon el azon, vajon tényleg annyira rossz élete van, hogy joga van eldobni azt? Hogy talán még nem tart ott az út végén, talán még várja az élet, a boldogabb napok.

A végén kiderül, hogy semmi sem az, aminek látszik, és az is, hogy semmi sem történik véletlenül. Az életben minden apró rezdülésnek oka van.

Ez a könyv rávilágít arra, hogy ki kell használni a pillanatokat. Amikor eljön az utolsó perc, ne a kesergéssel eltöltött évek legyenek mögöttünk, hanem egy olyan élet, amit igazán éltünk, egészen az utolsó pillanatig.

Imádtam ennek a regénynek minden sorát! Első alkalommal olvastam, de biztosan tudom, hogy ne utoljára!