Az apró termetű, vékony lány a teáját kavargatva a nappali felé sétált, miközben barna tincsei arcába hullottak. Kedvenc helyére, a kandalló mellett lévő foteljához tartott, hogy ott bevackolva magát olvasson egy kicsit, míg megissza a testét és lelkét melengető folyadékot.

Az utóbbi hetekben zaklatott álmai voltak, mindig ugyanaz, mindig menekült. Nem látta kicsoda, micsoda üldözi, csak valami megmagyarázhatatlan félelem járta át a szívét. Egy sötét erdőben futott, igyekezett kikerülni az elé hajló ágakat, és persze nem elbotlani semmiben, mert érezte, hogy akkor mindennek vége. Mindig pont akkor, amikor elesett valami kiálló fának a gyökerében, csapzott hajjal, torkában dobogó szívvel ébredt.

Ráadásul az elmúlt héten nappal is furcsa dolgok történtek vele. Úgy érezte, mintha figyelnék, és időnként sötét árnyakat vélt látni, arról nem is szólva, hogy magán is ijesztő jelenségeket vett észre.

Volt, hogy az ujjai között apró szikrák pattogtak, aztán meg különös módon bekapcsolt a hajszárító, amikor a kezébe vette, holott nem is kapott áramot. Az utóbbi időben, mintha megbolondultak volna az elektromos készülékek a közelében.

Remélte, hogy az illatos levendulából készített tea megnyugtatja megtépázott idegeit. Igazán ráfért volna már egy nyugodt éjszaka.

Különös fényeket látott beszűrődni az ablakon, így kíváncsiságtól hajtva odalépett, félrehúzta kicsit a függönyt, hogy kinézzen, majd döbbenten látta, hogy a villámok tépázta felhőket kísérteties fénybe vonta a vörösen világító hold. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen csak rémtörténetekben olvasott ilyenről. 

Behunyta szemeit, hátha csupán a képzelete játszik vele, és ha újból odanéz, a sápadt hold halványsárga fényeit pillantja majd meg.

Állt ott lehunyt szemmel, remegő kezében a teásbögrét szorongatva. Tudta, hogy ki kellene nyitnia a szemét, hogy kideríthesse, képzelődött-e, vagy sem. Félt, mert mi van, ha valóságos az a vörös hold, amit az előbb látott. Fogalma sem volt mihez kezd, ha azt látta, amire gondol. Bíztatta magát, de mégis egyre csak halogatta a dolgot, végül hirtelen tekintett az égre.

A rémülettől tágra nyílt szemekkel figyelte a különös jelenséget, amely csak nem tűnt el, amely ezek szerint nem csupán képzelete szüleménye. Szinte megbabonázta a látvány.

Annyira elmerengett, hogy kicsúszott kezei közül a bögre, amely hangosan koppant a parkettán, majd millió darabkára tört szét, miközben a forró tea a padlóra loccsant. Ez a hirtelen éles hang térítette magához a hold bűvkörébe esett lányt.

Zavartnak érezte magát, hirtelen nem is tudta ki ő és hol is van. Aztán eszébe jutott minden. Érezte, hogy a pániktól a torkában kezd dobogni a szíve és remeg keze-lába. Leült a mellette lévő fotelbe, mert attól tartott, hogy ott csuklik össze. Azon gondolkodott, hogy eddig ugyan félt beszélni arról, amiket észlelt az utóbbi időben, de talán eljött az ideje, hogy beavasson valakit.

Na de ki is lenne a megfelelő személy, aki meghallgatná, nem nézné bolondnak és talán még valami okosat is tudna mondani.

Ekkor a komódra esett a tekintete, ahol a natúr keretbe foglalt fénykéről imádott bácsikája nézett rá vidáman. Hát neki most nincs jó kedve, futott át rajta a gondolat, majd világosság gyúlt elméjében.

- Don bácsi! Ez az! – kiáltott erőtlenül Zina. Egy pillanat alatt született meg benne az elhatározás, hogy felhívja a bácsikáját.