Giuditta Fabbro: Vendetta (Bérgyilkosság olasz módra 2.)

Egy érzelmekkel teli, felkavaró történet a kegyetlen alvilág rideg valóságából

A Bérgyilkosság olasz módra sorozat első részét, A kezdetet olvastam először Giuditta Fabbrotól, ami után megkedveltem az írónő stílusát. Igazán különleges történetet adott az olvasóknak a maffiás sorozatával. Nem egy könnyű kalandregény, hiszen az alvilág kegyetlenségét tárja elénk.

Érdekes volt bepillantást nyerni ebbe a durva világba, amelyet sikerült egészen jól ábrázolni, méghozzá úgy, hogy a szereplők érzelmeibe, gondolataiba is beillanthattunk, végigkövethettük a folyamatokat, melyek bennük alakultak, ezáltal lett a cselekedeteik miértje is érthetőbb.

TARTALOM:

Borisz Kovalenko a budapesti éjszaka második legnagyobb embere Il Capo-ként ismerté vált, Vittorio Arrivabene után. Mikor Borisz tudomására jut, hogy az egyetlen lányát megölték, bosszút esküszik, méghozzá vérbosszút. A vendettába be akarja vonni Il Capót, az éjszakai élet vezérét, mivel úgy tudja, a lányával együtt az ő fiát is megölték. Az olasz férfi viszont igyekszik kibújni a szlovákok elleni bosszúhadjárat alól, ami egyre gyanúsabb lesz Borisznak. Vajon meddig tudja elkerülni Il Capo, hogy kimaradjon abból az őrült vérengzésből, amibe az ukrán kezdett a lánya elvesztése miatt? Hogy tarthatná magát távol az esztelen gyilkolástól, mikor elvben az ő legkisebb fia is halott? A válasz kiderül Giuditta Fabbro A kezdet című maffiaregényének folytatásából.

VÉLEMÉNYEM:

A kezdet című történet már az első oldalak után magával ragadott, mert tetszett a stílus és jól ábrázolta a szerző azt a kegyetlen világot, ami az alapja a regénynek.

Nem titok, hogy a kedvenc szereplőm Il Capo, Vittorio lett amiatt, hogy hitetlen módon szerette a feleségét, közben meg egy véres kezű maffiavezér. Ez a kettősség volt az, ami miatt kiemelkedett számomra a többi szereplő közül.

A Vendettában nem Vittorion volt a hangsúly, keveset szerepelt, de még mindig a kedvencem, és szerintem bármi történjen is a sorozat további részében, mindig ő marad az, akit a leginkább kedvelni fogok.

Imádom, ahogy megjeleníti az írónő a maffiavezér és a felesége közötti hihetetlen szerelmet. Hiába tett bármi rosszat ez az ember, de ha úgy tudott szeretni, ahogy arról olvashattam, nem csodálom, hogy Dalma képes volt elfogadni őt, noha érzéseim szerint a világával sosem békélt meg igazán. Elfogadta a szeretett férfit azzal együtt, hogy az alvilág jelentős szereplője, de a lelke mélyén megmaradt az ellenérzése azzal a kegyetlenséggel szemben, amit a férje képviselt a „munkában”.

– Miért nem szóltál róla? – kérdezte csendesen Vittorio.
– Nem mertem – suttogta a feleség, akinek hangja megremegett közben.
– Ne mondd azt, hogy féltél tőlem – suttogta fájdalommal teli hangon.
Dalma hallgatott. Lesütötte a szemeit, beismerve ezzel, hogy tényleg ez volt az oka, hogy nem mondta el neki.
Vittorio nagyot nyelt. Fájt neki a tudat, hogy már a saját felesége is annyira tart tőle, hogy inkább eltitkol előle fontos dolgoka.
– Ne tedd ezt velem, Dalma! Ne távolodj el tőlem, mert abba belehalok!

A két nagyobb Arrivabene fiú volt előtérben ebben a könyvben. Az első rész végén nem tudtam mit gondoljak a testvérekről, reméltem később sikerül dűlőre jutnom velük kapcsolatban. Az az igazság, hogy mostanra sem ismertem ki őket, bár kicsit jobban betekinthettem a gondolataikba, érzelmeikbe, abba, hogy milyenek is igazán és talán Vincenzot egy fokkal szimpatikusabbnak találtam.
Egyik fiú sem tökéletes, de pont ettől voltak hitelesek, mert nem könnyű az a helyzet, amibe belecsöppentek az első részben.
Többször gondoltam arra olvasás közben, hogy mennyire nem kedvelem őket, aztán meg arra jutottam, hogy pont attól jó ez a könyv, hogy remekül sikerült a karakterábrázolás.
Adottak voltak a léha életet élő Arrivabene testvérek, akik durva dologgal szembesültek és ezt nehezen dolgozták fel.

Vincenzo nem bírta elfogadni a kegyetlenséget, gyengébb lelkileg, bár valahol ő egy érző szívű pasas. Tesz rossz dolgokat, de nem rossz ő. Még jó, hogy drog hatása alatt nem volt képes kontrollálni a cselekedeteit. Azt nem mondanám, hogy felmentem őt a tettei alól, mert nem. Hisz ingatagsága miatt borzasztó dolgokat tett.

Fabio más kérdés, ő durvább kegyetlenebb, neki viszonylag hamar és könnyedén sikerült beilleszkednie az apja által feltárt világba. Azért a szemfüles olvasó észreveheti, hogy ez a fiú is okoz még meglepetést és őt is utoléri majd a végzete, mert a lelke mélyén megvan a jó benne is.

Míg A kezdetben azt láthatjuk, hogy a hirtelen sokkoló eseményeket hogyan kezdik feldolgozni az testvérek, és csupán felszínesebben érinti a történet a bennük zajló folyamatokat, addig a Vendettában már árnyaltabb a jellemük, picit jobban megismerjük őket.

Elkezdtem olvasni és nagyon hamar azt vettem észre, hogy vészesen fogynak az oldalak, egyszerűen magába szippantott ez a történet.

Egyszerre imádtam, mert egy különleges világot mutat be, szuper a stílusa, remek a szereplők jellemzése, hihetetlen érzelmek jellennek meg a regényben, ugyanakkor többször is félre kellett tennem a könyvet, mert megrendített a kegyetlenség, amiről olvastam. Ami persze kellett, mert enélkül nem lett volna hiteles a történet.

Szerintem fantasztikus ötlet volt az, hogy több szemszögből ismerteti meg az eseményeket az írónő. Azáltal, hogy több szereplő szemén keresztül látjuk a történéséket, egészen közel kerülnek az olvasóhoz az események, így közvetlenebb képet kapunk. Ettől lesz igazán élő ez a kötet, ez adja az egyik különlegességét.

A borító: mondják, hogy a belső, a tartalom a fontos, de egy jól eltalált külsővel könnyebben taláhat olvasókra egy történet. Azt gondolom, hogy a Vendetta esetében csodás lett a borító. Anélkül sikerül előrevetítenie a könyv hangulatát, hogy valami durvaságot jelenítene meg.