– Ambriel! – suttogta Dominik atya, majd nagyot sóhajtott, mintegy megadva magát az elkerülhetetlennek. Hát eljött a nap, amikor nem rejtegetheti tovább unokahúgát. Remélte, hogy sosem kell felfednie a lány előtt származását. Remélte, hogy békében élhet, de az utóbbi időben egyre több jel utalt arra, hogy hamarosan vége lesz a nyugalomnak.

Minden porcikájában érezte aznap reggel, amikor felkelt, hogy valami van a levegőben. Amikor az első baljós viharfelhők megjelentek, félelem költözött a szívébe. Nem maga miatt aggódott, Zinát féltette.

Közben az égi küldönc becsukta szárnyait, leporolta a nemlétező port a ruhájáról, majd megindult az őt bámulók felé.

 – Atyám! – biccentett a papnak, amikor odaért, majd a döbbenten álló csuklyás alakhoz lépett.

– Eldir! Drága barátom! Minő öröm, hogy látlak! – mondta vigyorogva, ezután karjait kitárva mozdult, hogy megölelje köszöntésképpen, de amaz hátrébb lépett, mintegy jelezve, hogy nem kívánatos a másik közelsége.

– Én nem mondhatnám, hogy örülök. Nem értem miért te? Küldhettek volna mást is. – mondta elfojtott dühhel a hangjában.

- Tudod, hogy van ez. Korábban sikeresen dolgoztunk együtt és az Öreg úgy gondolta az lesz a legjobb, ha én jövök.

– Dolgoztunk? Együtt? Te meg miről beszélsz? – kérdezte, miközben szemei aranyszínben villantak – belőve mulattál egy olcsó lebujban, miközben én vásárra vittem a bőrömet – ekkor már kiabált, a szemei világítottak, mintha tűz égne bennük, és a hideg este ellenére is érezhetően felforrósodott a levegő. 

– Hát mit tehetnék? Valamikor ki kell ereszteni a gőzt. Odafenn szigorúak a szabályok – válaszolt az angyal, miközben önkéntelenül hátrébb lépett.

– Ambriel! Több eszed lehetne. Ne hergeld! - mondta a pap, majd az átkozott felé fordult. – Te pedig csillapodj! Nagyobb gondunk van, minthogy egymásnak essetek. Gyertek utánam! – mondta Dominik atya, majd megindult a templom melletti paplak felé. Csak remélhette, hogy minden rendben lesz. Az egyik link, a másik meg forrófejű. Ezekre kellene bíznia az unokahúgát?