Marilyn Miller: A királynő

Egy kivételes nő története arról, hogyan vált a kegyetlen alvilág meghatározó szereplőjévé.

A NewLine Kiadó gondozásában jelen meg 2020. áprilisában Marilyn Miller: A királynő című könyve, amely méltó folytatása A vezér című történetnek.

Marilyn Millernek köszönhetően volt lehetőségem elolvasni Serena történetét, amiért nagyon, de nagyon hálás vagyok.

A Hozzád sorozat az, ami megismertetett az írónővel, a stílusával. Ezután a többi könyvét is beszereztem, így mire A vezér megjelent, már rajonója lettem Marilyn Millernek.

Tetszik, hogy van mersze érzékenyebb témákhoz nyúlni, mindig valami nem mindennapi hátteret ad a romantikus-erotikus történeteinek.

Ha már szóba került az erotika, akkor el kell mondanom, hogy kedvelem ugyan az erotikus regényeket, de azt kell mondjam, hogy kevés olyan szerző van, aki jól meg tudja írni a buja jeleneteket. Ezért is vannak kevesen azok, akiktől én erotikus könyvet hajlandó vagyok olvasni. Marilyn Miller az egyik ilyen szerző. Az ő könyvét bármikor gondolkodás nélkül megvenném, még akkor is, ha fogalmam sem lenne róla miről is szól.

Úgy képes írni Marilyn Miller, hogy teljesen magával ragadja az olvasót, aki nem tud elszakadni az aktuális történettől, míg a könyv végre nem ér. Sőt, sokszor még azután is uralja az ember gondolatait a regény, hogy már régen befejezte.

Marilyn Miller: A királynő

A könyv adatai

Kiadó: NewLine

Kiadás éve: 2020

Oldalszám: 440

Kötés: Puhatáblás

ISBN: 9786155956720

Megjelenés időpontja: 2020. április 15.

TARTALOM:

Serena Salvatore vagyok, és ez az én történetem.
Egy olyan világ részévé váltam, ahol egy szabály létezik: a hűség. Egy olyan világ részévé, amely nem ismeri a könyörületet, ahol mindennap meg kell küzdeni az életben maradásért. Félre kellett tennem az elveimet, azt, aki voltam, hogy azzá az emberré válhassak, aki ma vagyok.
Egy maffiavezér felesége. Szerelme. Társa. Bizalmasa.

Hogy féltem-e? Igen. Hogy akartam? Az már nem számít, mert ezt az életet választottam. Egy maffiavezért. Egy férfit, akibe visszavonhatatlanul beleszerettem. Már az övé vagyok. Az alvilág része vagyok.

Én vagyok A KIRÁLYNŐ.

„Mikor megérint, világok dőlnek romba. De leginkább az én világom erősnek hitt pillérei. Olyan ez, mintha csak ekkor élnék igazán. Mintha az érintése nélkül egy haldokló test lennék, ami a sötétséget vágyja.”

Marilyn Miller újra az alvilág kegyetlenségébe taszítja az olvasóit A vezér c. könyv folytatásában, választ keresve arra, hogy egy hétköznapi nő, hogyan képes az alvilág egyik legmeghatározóbb személyévé válni.

A BORÍTÓRÓL:

Amikor A királynő borítójáról beszélek, ketté kell szednem a véleményem.

Olvasás előtt, csupán a fülszöveg és A vezér történetének ismeretében azt gondoltam, igaz, hogy A vezér nélkül A királynő sem lenne, mégis megingathatatlanul vallottam, hogy A királynő Serena története, így egyedül kellett volna uralnia a borítót, anélkül, hogy A vezér a háttérből figyelne.

Miután a végére értem a sztorinak, már értettem a dilemmát ami a kedves írónőt foglalkoztatta, hogy felkerüljön-e a Vezér Serena mellé a borítóra, vagy sem. Az a helyzet, hogy mostanság már nekem is nehéz lenne dönteni.

Már A vezér borítóját is imádtam, mert tekintélyt parancsoló, a színei gyönyörűek és persze könnyedén felkelti az olvasó figyelmét egy könyvesboltban, vagy egy internetes webáruházban történő böngészés során.

Ugyanígy vagyok A királynő borítójával is, ami eszméletlenül szép, csodás színek, tüzes, mégis finom és elegáns, ugyanannyira tekintélyt parancsoló, mint A vezér.

VÉLEMÉNYEM:

Olvastam minden könyvét Marilyn Millernek, így láthattam hogyan változik, hogyan fejlődik egyik kötetről a másikra. A regényei különböznek egymástól, mégis összeköti őket a szerző imádnivaló stílusa, amely jelen van minden történetben.

Önmagukban csodás gyöngyszemek Marilyn regényei, mégis azt érzem, hogy A vezér és A királynő azok a történetek, amelyekben az írónő legjobban sikerült alkotásait csodálhatjuk.

Egyrészt mire ezeknek a könyveknek a megírásához eljutott, addigra forrott ki igazán a stílusa, másrészt érezni, hogy rendkívül közel állnak hozzá Serena és Alexander karaktere.

A vezérben az alvilág kegyetlenségét éppen csak megmutatta az írónő. Két különleges ember találkozásáról mesélt, arról miként lehet elfogadni a másikat, kiállni mellette, legyen bármilyen nehéz is, mert csak az számít, hogy igazán szeretünk és szeretve vagyunk.

A vezér végén fény derül Alexander érzelmire és sokmindent megtudhatunk a múltjáról is, így érthetőbb, miért olyan ő amilyennek megismertük.

Hiába imádja és óvja minden gondolatával, mozdulatával Alexander Serenát, de szívének, lelkének legmélye rejtve marad előtte.

„…tudom, hogy szeret, mégis azt érzem, nem értem még el hozzá. A szíve legmélyére. Oda, ahová nem férkőzhet be gyűlölet, harag, kétségbeesés, csak a tiszta szerelem. De mintha csak a felszínt kapargatnám, ami kemény és sziklaszilárd, amit mire áttörök, sebeket szerzek. … de nem bánom, mert tiszta szívemből szeretem Alexander Salvatorét, a Vezért….leginkább azért, mert a vastag páncél mögött egy igazán érző szív dobog, ami arra vár, hogy megmentsék.”

Míg A vezér olvasása során éppen csak megmártóztam az alvilág kegyetlenségében, addig A királynő történetében már elég mélyen alámerültem.

Nehéz dolga volt Serenának, mert minden porcikájával, lelke minden rezdülésével szerette Alexandert és bármit megtett volna érte, ugyanakkor fel kellett adni az elveit, hogy ott és az lehessen, akinek A vezér oldalán lennie kell.

„Félre kellett tennem az elveimet, azt, aki voltam, hogy azzá az emberré válhassak, aki ma vagyok.”

„Az utam elején féltem. Féltem ettől a sötét világtól, attól, hogy mire vagyok képes a szeretett férfi kegyeiért. De ma már nem félek. Újjászülettem. Valaki egészen más ember lettem. Egy új ember. Aki erősebb.”

Felkavaró volt számomra a történet, ezért is haladtam vele lassan. Emésztenem kellett a kegyetlenebb, durvább részeket, meg kellett nyugodjon háborgó lelkem.

Amikor éppen nem olvastam, akkor az okokon, a miérteken gondolkodtam.

Hatalmas, feltétel nélküli szerelem kell, hogy elveket feladva olyan sötét és kegyetlen világba akarjon valaki beilleszkedni, helytállni ott, mint az alvilág. Erős lélek kell hozzá.

Nem elég nagyon szeretni, de erősnek kell lenni. Hiába szeretünk valakit, hiába akarunk megtenni érte mindent, ha gyengék vagyunk megtenni valamit, ami ahhoz kell, hogy a szeretett személy oldalán lehessünk, hogy támogathassuk őt.

Nehéz meglátni a rideg külső, a kegyetlenség álarca mögött az érzékeny, sebzett lelket, az esendő embert. Serenának ez sikerült, ahogy volt ereje ahhoz is, hogy elképzelhetetlen dolgokat tegyen meg a szeretett férfiért. Mivel képes volt olyasmire, amire nem mindenki, sőt talán csak kevesek, így mondhatjuk, hogy ő bizony egy rendkívüli nő.

Bár az is igaz, hogy sokszor pont ahhoz kell az erő, hogy nemet tudjunk mondani lángoló érzelmeink ellenére.

Mikor melyik a helyes döntés? Megtenni valamit, vagy nemet mondani? Nehéz és bonyolult kérdés.

Alexander hihetetlenül tud szeretni, de múltjának démonaival küzd, így nem képes szívének legmélyére beengedi a szeretett nőt. Értem az okokat, miért lett olyan kegyetlen, viszont elfogadni nem igazán tudom a brutalitást. Bár az is igaz, hogy sosem voltam az ő helyzetében, így fogalmam sem lehet arról, én hogyan cselekedtem volna.

Ugyanez van Serena esetében is. Honnan sejthetném milyen az, amikor az oly nagyon szeretett férfi egy sötét világ részese, ahová be kell illeszkednem, ha a szerelmem mellett akarok lenni.

Szóval értem őket, de komolyan, ám sosem fogom tudni elfogadni a kegyetlenségeket, amiket tettek. Mindemellett elítélni sem igazán vagyok képes őket.

Nem csupán a tekintélyt kell kiharcolnia Serenának az alvilág könyörület nélküli világában, hanem még önmagával is küzdelmet folytat. Bevallom tetszett, hogy nem ment számára olyan könnyen a beilleszkedés a maffiahálózatba, hanem rengeteget vívódott. Féltem, hogy majd csak úgy könnyedén válik az alvilág részesévé, ami miatt csalódott lettem volna.

„Nem tudom, miért vagyok itt. Talán önmagamat keresem. Talán azt a részemet, ami a régi életembe kapaszkodik. Mintha két ember küzdene bennem. Jó és rossz. De rajtam áll, melyik lesz erősebb bennem.”

Fájdalmas utat jár be Serena és Alexander is, nincsenek könnyű helyzetben és én végig drukkoltam nekik, még akkor is, ha egy sötét románc is az övék. Ez van, azt hiszem menthetetlenül romantikus vagyok. (Mondjuk én Rómeónak és Júliának is minden egyes alkalommal drukkolok, amikor a történetüket olvasom, vagy nézem. Mindig reménykedem benne, hátha az alkalommal másképp alakul és sikerül nekik.)

Minden küzdelmen túl Serena leginkább talán a Vezér szívéhez vezető utat keresi, legfőbb vágya, hogy a szeretett férfi valóban neki adja a szívét, annak minden mélyen eltemetett titkával.

Volt egy pont, amikor Serena rájött, hogy úgy érhet el igazán Alexanderhez, ha olyanná válik, mint ő. Ekkor valami megváltozott benne, ami miatt minden vívódása ellenére kérlelhetetlenül törekedett arra, hogy elfoglalhassa helyét a Vezér mellett, hogy megmutassa méltó párja az alvilág urának.

„Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban és rájöttem, hogy csak akkor érek el igazán Alexanderhez, ha teljesen olyanná válok, mint ő…”

Mire a történet végére ér az olvasó, már egy szemernyi kétsége sincs afelől, hogy Serena egy igazán kivételes nő és valóban ő A királynő.

„Ha valakinek eszébe jut a fasza gyereket jásztani, visszajövök. Ne tévesszen meg senkit a külső, vagy az, hogy nő vagyok, mert ebben a világban én vagyok a királynő.”

Alexander azért nem engedi igazán közel magához Serenát, mert fél. Fél, hogy ha mer élni, ha mer igazán boldog lenni, akkor megismétlődik az, ami a múltban történt, amikor is elveszítette a családját, akiket mindennél jobban szeretett. Nem akarja újra átélni azt a fájdalmat, fél, hogy elveszíti Serenát, aki mindennél többet jelent számára. Nem meri megengedi magának, hogy igazán boldog legyen.

„Gyilkosok prédája vagyok, mégsem a haláltól félek, hanem az élettől.”

Nemcsak Serenának, hanem Alexandernek is hatalmas küzdelem folyik a lelkében. A múltjának a fogja, amitől nehéz szabadulnia.

„Nem akarom elengedni, de szeretni sem. Legalábbis úgy, ahogy ő azt elvárná tőlem.”

Tengernyi gyönyörű érzelem van jelen A királynő című könyvben. Sokszor fájdalmasak, mégis csodásak. Szinte életre kelnek, szinte ott lüktetnek az olvasóban is.

Az érzelmek lenyűgözően fantasztikus kifejezése mellett sikerült az írónőnek hiteles karaktereket alkotnia, és annyira hihetőek az alvilági jelentek is, annyira felkavaróak tudtak lenni számomra, hogy időnként bizony félre kellett tennem a könyvet, amíg egy kicsit megnyugszik a lelkem.

Bár az is igaz, hogy ha nem lettek volna a történetben a durvább jelenetek, akkor a Vezér karakere sem lett volna meggyőző, nem hitte volna el senki, hogy egy félelmet keltő kegyetlen maffiavezér.

Mielőtt valaki elszörnyedne, nem, nem az erőszak, nem a durvaság tetszett a történetben, hanem a jól felépített világ, a hiteles karakterek, a szépen bemutatott lelki folyamatok, a gyönyörűen leírt szívdobogtató érzelmek azok, amelyek együttesen képesek voltak engem levenni a lábamról és a történet őszinte rajongójává tenni.

Nehéz lenne spoler nélkül elmondani, így nem is bocsátkozom részletekbe, de annyit elmondhatok, hogy voltak megérzéseim néhány szereplővel kapcsolatosan, amelyek végül jónak bizonyultak, mert valóban úgy alakultak az események, ahogy azt éreztem.

Ezen kívül bennem bizony hiányérzet maradt Alexander testvérével kapcsolatban, valahogy túl könnyen, simán rátaláltak, aztán egyszercsak úgy ott van. Valahogy azt éreztem nagyobb szerepe lesz A királynőben. Persze lehet, hogy csupán kíváncsi vagyok az ő történetére. Mindenesetre tény, hogy olvasnék még róla.