Emlékszem nem is olyan rég volt, amikor még semmit nem tudtam a korona vírusról. Valaki úgy hívta fel a figyelmem arra, hogy utakat zárnak le Kínában, hogy az emberek ne tudjanak elmenni egy területről, ahol felütötte fejét valamilyen vírus. Aggódva olvastam ezután a híreket, de nem gondoltam, hogy nekünk itt Magyarországon is félnivalónk lenne.

Nagyon gyorsan eljutottunk oda, hogy bezárták az iskolákat, óvodákat, bölcsődéket és más korlátozó intézkedések kerültek bevezetésre.

Egyszerűen kifordult magából, megváltozott a világ, felborult az emberek életének megszokott menete, ez pedig mindenkire hatással van. Sokakat hozott nehéz anyagi helyzetbe, és a legtöbb embert lelkileg megviseli a vírus miatt kialakult helyzet. Vannak, akik nálunk sokkalta nehezebb helyzetben vannak, ezt nem is felejtem el. Tudom, hogy mi még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, de ez nem jelenti azt, hogy könnyedén veszünk minden akadályt.

Amióta meghozták a rendeletet az iskolák bezárásáról, azóta az idegesség a mindennapjaim része. Hol jobb, hol rosszabb.

Izgultam mi lesz a gyerekekkel? Hogy viszik végig ezt a tanévet? Hogyan viselik majd a bezártságot? Hogyan oldjuk meg a felügyeletüket? Meg úgy összességében mi lesz velünk? A munkánkkal? A nagyikkal?

Nehéz volt, mire beindult a Kréta rendszeren keresztül a napi tananyagok feldolgozása a gyerekeknek, de annyira klasszak a fiam és a lányom, hogy viszonylag könnyen veszik ezt az akadályt. Hamar megtanulták kezelni a rendszert, amin keresztül megnézik a napi feladatokat, a fiam segít a húgának és csak egy-két dologban kérnek segítséget, no meg amikor vissza kell küldeni valamelyik feladat megoldását, egyébként önállóan dolgoznak.

Persze nem csak az itthoni tanulás kérdése az, ami érdekes, mert bizony pár nap után lelkileg a fiamat is megviselte a bezártság (nem az, hogy itthon kell lenni, nem az, hogy itthon kell tanulni, hanem hogy nem mehetnek le a játszótérre, nem mehetnek le csak úgy, hanem a lakásban kell lenniük). A lányom is nehezen viseli a bezártságot, de talán ő kicsit erősebb lelkileg.

Én persze ideges vagyok egyfolytában, de igyekszem nem megzuhanni lelkileg (legalábbis nem nagyon), viszont amikor az embernek a gyermekei nem találják a helyüket, állandóan az ablakban lógnak, vagy amikor keresi az egyik poronty a kedvenc bögréjét, de nem találja és hiába van ott a szobájában a polcon, de sírva jön oda, hogy nem találja a kedvencét, akkor most miből igyon? Na olyankor megoldom a helyzetet, megnyugtatom a gyereket, majd elvonulok bőgni a fürdőbe.

Szerencsére túljutunk a pillanatnyi nehéz helyzeteken, de még ki tudja hol a vége? Hiányzik a srácoknak az iskola, a barátaik, az, hogy kimozduljanak itthonról.

Persze az idő nagy részében azért egész jól telik az idő itthon, remek alkotások születnek, vidám helyzetek adódnak.

Történt egyik nap, hogy ültem a konyvhában, kávéztam. Bejött a fiam inni, majd kiment, ezután egy csattanás hallatszott, amire is kérdeztem, hogy mi történt. Az volt a gyerek válasza, hogy semmi gond anya, csak "elesett a partvis".  Magyarán eldőlt, de hirtelen nem az jött ki a száján a fiamnak.

Mindig szerettek alkotni, művészkedni a gyermekeim. Mára már inkább csak a lányomban van meg ez a hajlam, a fiam kevésbe szeret alkotni.

Az elmúlt héten egyik délután azzal jött oda hozzám a lányom, hogy nézzem meg milyen szépen kidekorálta azt a régi telefontokot, ami neki lett adva. Szerintem tényleg klassz lett.

Aztán ott vannak a nagymamák, akikért izgulunk, hogy ne legyen semmi bajuk. Szerencsére jól vannak, reméljük így is marad.

Mindezeken túl az embernek még a munkájával is foglalkozni kell. Szerencsére nálam megoldott, hogy itthon tudjak dolgozni, csak időnként kell bemenni a munkahelyre. De persze folyton változik ezzel kapcsolatban is minden, újabb és újabb döntéseket hoznak. Én meg izgulok, hogy menjen itthon is a rendszer, hogy intézhessem, amit kell, szóval egymerő hajtépés az egész.

Apának minden hétköznap be kell járnia dolgozni, de legalább autóval tud menni, nem kell tömegközlekedést igénybe vennie.

Összehozni mindent, hogy minden menjen, tartani a lelket mindenkiben, közben nem megzuhanni lelkileg nagyon nehéz. Mindig csak pozitívnak lenni nem lehet, törekedni rá igen, de folyton annak lenni lehetetlen.

Igenis olykor lehet azt mondani, hogy most elfáradtam, most nincs erőm, most egy kicsit nem vagyok pozitív, most egy kicsit elveszett a lendület. Ha olykor egy kicsit hagyjuk magunkat leereszteni, talán nem dőlünk be végleg.

Rám hullámokban tör rám a rossz hangulat, hullámokban érzem a mélypontot. Ilyenkor jól esik azt mondani, hogy nincs nagy baj, csak egy kicsit ne kelljen semmit se csinálni, egy kicsit elvonulnék (lelkileg, egy könyv mélyére, vagy ahogy jól esik).

Napok óta olvasni sem volt kedvem, erőm, energiám, pedig az már nagy szó nálam. Hiába vannak itthon a remek könyvek, egyszerűen elkezdem őket, de nem tudok olvasni.

Mindig a könyvek voltak azok, amelyek segítettek, mindig az olvasásba menekültem, amikor már nem bírtam tovább, így most nem is tudtam mihez kezdjek.

Végül a kezembe került egy regény, ami kirángatott az olvasási válságból, és így talán segít egy kicsit helyrerázódni lelkileg is.

Az a könyv, ami visszahozta az olvasási kedvemet, az Aurora Lewis Turner: Névtelenek (Bolyókeringő trilógia 1.) című története. Még nem értem a végére, valahol a közepénél tartok, de már az első oldalak után éreztem azt, hogy na ez az a regény, amire most nekem szükségem van. Örökké hálás leszek a szerzőnek, hogy lejegyezte ezt piszok jó sztorit, és persze bízom benne, hogy olvashatom majd a további részeit is.

Szóval most épp kevésbé vagyok jól lelkileg, de megleszek. Ha valakinek nem írok vissza, rögtön, vagy nem úgy szólok valakihez, akkor nem veletek van a baj, hanem velem. Igyekszem mindig, mindenkihez jól viszonyulni, de néha nem megy.

Örülök, ha rám írtok, jó beszélni veletek, néha ez lendít túl a rosszabb pillanatokon. Nem felejtek el semmit, amit ígértem, de most nem tudok olyan ütemben olvasni, könyvekről írni, ahogy szeretném, de meglesz minden.

Igyekszem ott lenni mindenhol, minden fórumon, minden csoportban, de sokszor egyszerűen nincs erőm, és ezért nem vagyok jelen.

Kitartást mindenkinek, és ne feledjétek, törekedjetek arra, hogy pozitívak legyetek, de nem baj, ha néha nem megy!