Sokan, sok fórumon írtak arról, milyen a helyzetük karantén alatt. Hogyan éli/élte meg a család ezt a nehéz időszakot.

Biztosan vannak, akik nálunk nehezebb helyzetben vannak/voltak, de nekünk sem volt könnyű ez a pár hét. Mindenkinek nehéz.

Úgy érzem muszáj kiírnom magamból a bennem kavargó gondolatokat, érzéseket, mert tudom, hogy akkor egy kicsit megkönnyebbülök.

Az első pillanatban sokkoltak az események. Aggódtunk mi lesz velünk, mi lesz a munkánkkal, mi lesz a gyerekekkel.

Leginkább az aggasztott, az volt a legnagyobb félelmem, hogy ha elveszítjük a munkánk, ha nem lesz pénzünk, vagy ha minden, de minden zárva lesz, vagy egyszerűen csak nem lesz kapható a boltban szinte semmi, akkor mit adunk enni a gyermekeinknek. Eléldegéltem/éldegéltünk volna apával akármin is, koplaltam volna nyilván, ha kell, csak legyen a srácoknak mit enni. A másik gondolat az volt, hogy ha mi apával lebetegszünk és netán kórházba kerülünk, akkor ki vigyáz a lányunkra és a fiúnkra. Vagy ha nem leszünk betegek, de valamiért karanténba kell vonulnunk az otthonunkba, ki megy le a boltba vásárolni? Mondjuk egy szülőnek örök félelme ugye, hogy gondoskodni tudjon a gyermekéről, viszont ez alatt a járvány alatt még inkább kiéleződtek egy anya és apa legnagyobb félelmei. Végül ezek közül egyik sem következett be, de állandóan ott lebegett a fejünk felett a lehetőség.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert nem veszítettük el a munkánkat. Bár apának nem volt opció a home office, mert ugye vonatfékeket mégsem lehet itthon a nappaliban javítani, szerelni. (Azért úgy elképzeltem, hogy munkásruhába beöltözve áll neki szerelni.) Így ő mindennap bejárt dolgozni. Le a kalappal, mert az első pillanattól azon volt a férjem mukahelye, hogy megfelelő védőfelszerelést és biztonságos munkakörülményeket biztosítson a dolgozóknak. (Kesztyű, maszk, fertőtlenítő, műszakok elkülönítése…)

Nekem lehetőség volt az itthon dolgozásra, de ez nem azt jelentette, hogy egyáltalán be sem megyek a munkahelyemre. Bizony hetente úgy két napot a munkahelyemen voltam és csak három napot egy héten dolgoztam home officeban itthon.

Bevallom én nagyon szeretek itthonról dolgozni. Nem kell egy órát utaznom reggel és egy órát délután munka után, míg hazaérek.

Nem kell hajnalban kelnem, hogy megihassak egy kávét, magamhoz térjek és még be is érjek időben dolgozni. Jó, van, amikor kell, de nem minden nap. Nem mindegy mikor kel az ember, reggelente minden plusz alvásidő számít. És akkor még nem indultam el itthonról, akkor még vár egy óra utazás több átszállással.

Igaz, hogy amikor itthonról dolgozom, akkor is fel kell kelni, de tovább alhatok egy órával és nem kell utazni, hanem miután megittam a reggeli tejeskávém, csak leülök a gép elé és nekilátok a feladataimnak.

Mondjuk jobban élveztem volna, ha nem a karantén miatt kell itthonról dolgozni, ha a munka mellett nem kellene/kellett volna még a gyerekkel is tanulni.

Na igen a home school. Egy váratlan helyzetben kellett hirtelen találni egy megoldást, hogy be lehessen fejezni az idei tanévet, és ne kelljen nyáron iskolába járni, vagy netalán évet ismételni.

Nem volt könnyű, sokszor voltak mélypontok, de mégis azt mondhatom, hálás vagyok, hogy a gyerekek befejezhetik/befejezhették ezt a tanévet.

Sok volt, nem kevés anyagot kellett itthon feldolgozni, megérteni, de elmondhatom, nekünk szerencsénk volt mind a lányunk, mind a fiúnk tanáraival, mert rendkívül segítőkészen álltak hozzá a kialakult helyzethez.

Abban is szerencsénk volt, hogy külön-külön számítógépet használhattak a tanuláshoz a gyerekek és én is saját, kizárólagos használatban lévő laptopon dolgozhattam. Nem mondom, hogy a legmodernebb gépeink vannak, de remekül működik mindegyik és így könnyebb dolgunk volt, mintha egy eszközön kellett volna megoldani a két gyereknek a tanulást és nekem a munkát.

Apa az informatika segítség volt, míg én ültem le tanulni a munka mellett, vagy amikor be kellett mennem, munka után a gyerekekkel tanulni. Valahogy ez vált be, apa nem annyira tudott segíteni a tanulásban, viszont sok egyéb másban jeleskedett itthon, például sokszor főzött, kenyeret sütött (kenyérsütőben), vagy ő adott ebédet, vacsorát alkalmanként a srácoknak, vagy ment le velük sétálni, hogy én közben dolgozhassak.

Nehéz volt, mert időnként valamelyik gyerek, vagy én kiborultunk és egyszerűen semmi nem ment akkor. Persze voltak jó pillanataink is, ami leginkább segített az a humor.

Amikor napokon keresztül ültem a lányom mellett és magyaráztam, gyakorolta az új anyagot matematikából például, akkor nagy türelem kellett, több mint egyébként. Rá kellett jönni hogyan magyarázzak, hogy megértse. Hihetetlen boldogság volt, amikor hosszú, fáradságos napok után azt mondta a gyerek, meg láttam is, hogy végre megértette az anyagot. Olyankor nagyon büszke voltam rá és egy kicsit magamra is. Persze ez így ment napról-napra, tantárgyról tantárgyra, no és persze két gyereknél.

Büszkén mondhatom, hogy nem elveszettek a gyermekeim, jó eszük van, mégis nagy küzdelem volt számukra ez elmúlt néhány hét.

Sok olyan dolog adódott, amit önállóan megoldottak, de rengeteg mindenben kellett a segítség is. Bele sem merek gondolni mi lett volna, ha fele ennyire sem lettek volna önállóak.

Büszke vagyok mindkét gyermekemre, a fiamra és a lányomra is. Nehezen ment, de ügyesek voltak. A fiam sokat segített a húgának, mert remek tanári voltak alsóban és szuperül megtanítottak mindent neki.

Féltem attól, hogyan tudok majd segíteni a tanulásban a gyerekeknek, mennyire emlékszem még én a tanultakból, hogyan tudom megoldani azt, hogy ne elmondjam a megoldást, hanem rávezessem őket, hogyan oldhatják meg az adott feladatot. Szerencsére nem volt gond, mert sokkal jobban emlékeztem mindenre, mint gondoltam és mindig sikerült megtalálni azt az utat, ami nem a megoldást mondta el a srácoknak, hanem a megoldáshoz vezető utat.

Így a tanév vége felé úgy érzem szellemileg, lelkileg és fizikailag is elmondhatatlanul fáradt vagyok.

Többfronton figyelni, kinek, mit, mikorra kell visszaküldeni, meg tartsam a határidőket, kövessem a változásokat a munkámban is. Folyton azt éreztem, valami lemarad, de szerencsére mindent megoldottunk. Így vagy úgy, kicsit csúszásban, ám valahogy csak kész lett minden. Néha nem úgy sikerültek dolgok, ahogy szerettem volna, ami elszomorít, ám nagyon igyekeztünk mindannyian.

Bizony felkúszott néhány plusz kiló is a karantén alatt. Kezdetben leadtam három kilót, de aztán ahogy telt az idő, ahogy egyre jobban éreztem a kimerültséget, bizony megszaporodtak a nassolások, az éjszakai, vagy hajnali ébredések és nem tudok aludni alkalmak miatti szokatlan időben történő evészetek. Nem jó éjfélkor melegszendvicset enni, vagy hajnalban pattogatott kukoricát, esetleg fasírtot krumplival, de ha ez esett jól akkor lelkileg is, akkor nem bánom. Majd, ha kicsit fellélegezhetek, majd, ha könnyebb lesz, majd leadom azokat a plusz kilókat (máskor is megtettem már).

Többször is előfordult, hogy felébredtem az éjszaka közepén, vagy hajnalban és hirtelen azt sem tudtam milyen nap van. Kell mennem a munkahelyemre dolgozni, vagy sem? Hétköznap van, vagy hétvége? Kell-e tanulni a gyerekekkel, vagy nem?

Nehéz ezt bevallani, mégis jobb ezt kimondani, mert így van ám. Jelenleg jobban várom a nyári szünetet, mint a gyerekek bármikor. Mégpedig azért, mert akkor annyival könnyebb lesz, hogy nem kell munka mellett még tanulni is a gyerekekkel.

Olyanra, mint pihenés, kikapcsolódás már nem igen maradt energiánk. Kedves elfoglaltságomra, az olvasásra, vagy ezzel kapcsolatos dolgokra, mint a decemberben indult könyves blogom is jóval kevesebb idő, kapacitásom maradt.

Egyszerűen kész vagyok, tervek vannak, de leginkább gondolatban maradnak meg. Igyekszem itt is, ott is jelen lenni, de teljes fronton nem bírok.

A legfontosabbak a gyerekek, a család, a munka, ezekben igyekszem helyt állni elsősorban, azután jön minden más.

Ezért is van az, hogy a szívemnek oly kedves Könyvszenvedély blog háttérbe szorult most, főleg az utóbbi egy-két hétben. Később lesz majd, de jelenleg egy kis szünet van. Nem bírom na, az én energiáim is végesek.

Amit most írok, ez a bejegyzés, ez a cikk az, ami mostanában olvasható lesz a blogon. Részint azért is született meg ez pár oldal, hogy aki kedveli, követi a blogot lássa, értse, miért tűntem el egy kicsit, hogy lássátok mi zajlik bennem.

Amint az iskolának, ennek a tanévnek vége lesz, kicsit fellélegzem majd, azután több idő, energia jut az olvasásra, a blogra.

Igyekszem a pozitív oldalát nézni ennek az egész karatén helyzetnek (ha nem ezt tenném, akkor megborulnék biztosan). Mostanra, megtanultuk, hogy a legjobb gyógyír a humor, hogy igenis amikor már nem bírjuk, akkor kommunikálni kell a család felé, akár a gyerekeknek is lehet mondani, hogy most anya nagyon elfáradt, hogy segítsenek (azzal, hogy megcsinálnak valamit, türelemmel vannak…stb.). Mindenkinek sok feladata van, de ha segítjük egymást, akkor könnyebb minden.

A gyerekek azt mondják az volt a jó az itthoni tanulásban, hogy nem kellett annyira korán kelni, mint amikor be kellett járni az iskolába és többet voltunk együtt, de nagyon hiányoznak nekik a barátok, osztálytársak, még a tanárok is. Amikor sétálunk és az iskola felé visz az utunk, akkor mindig odamennek a kerítéshez egy kicsit meglesni az udvart, az épületet. Sokszor emlegetik azt is, hogy adott időben a suliban mit csinálnának éppen. Mindemellett hiányolják a nagymamákat is, akikhez nem mehetnek, csak telefonon beszélhetnek velük.

Mindenki elfáradt, mindenkinek elege van mostanára. Minden sóhajunkban, mozdulatunkban, gondolatunkban ott rejtőzik a vágy az iránt, hogy végre megpihenjünk, végre szabadabban legyünk, végre találkozhassunk a barátokkal, rokonokkal, akiket hiányolni voltunk kénytelenek.