Könyvespolcom rejtekében 1. – Zane Grey: Végzet a prérin
Egy új rovatot szeretnék bevezetni a blogomon, mégpedig „Könyvespolcom rejtekében” címmel.
Az ötlet onnan jött, hogy többször is megtalált az a játék facebookon, amelynek keretében pár napon keresztül egy-egy kedvenc könyv borítóját kellett megmutatni mindenféle leírás nélkül. Mindezt az olvasás népszerűsítése érdekében. Ebből alakult ki az a gondolat bennem, hogy mivel elég nagy a házi könyvtáram, és akadnak benne szép számmal régebbi darabok is, meg persze maiak is, megmutatnám ezeket a köteteket. Leírnám azt is, miért szeretem azt a könyvet (könyveket), hogyan került hozzám, vagy miért érdekes számomra.
Egyrészt több ismerős mondta már nekem, hogy kíváncsiak lennének arra, milyen regények lapulnak a polcomon, valamint szeretnék ebben a formában könyveket ajánlani másoknak. Remélem sokan találnak kedvükre való olvasnivalót. Másrészt én is kíváncsi vagyok arra, hogy ki az, aki még olvasta az általam kedvelt regényeket.
Bevezetésképpen egy fiatalkori nagy kedvencemet mutatom meg. Ez pedig Zane Grey: Végzet a prérin című könyve. Fogalmam sincs pontosan mikor és kitől kaptam, de az megmaradt bennem, hogy amikor először olvastam 13 évesen, lemaradtam egy kirándulásról, annyira belemerültem. Nem néztem az időt és nem értem ki a vonathoz. Nem, akkoriban még nem volt mobiltelefon. Talán vezetékes készülék néhány helyen, de nem mindenhol. Ezért nem figyelmeztethetett senki, hogy időben induljak el.
Azóta többször is olvastam a könyvet. Egy régimódi romantikus történet western köntösben, amelyből nem hiányzik a humor és a kaland sem. Teljesen rabul ejtett a Végzet a prérin világa!
Régimódi vadnyugati romantika jelenik meg ebben a történetben, örök kedvencemmé téve ezt a kötetet, amit már sokszor szedtem elő, amikor rossz volt a hangulatom. Megannyi nehéz időszakon segített túllendülnöm.
Talán nem annyira a western mivolta vonzott a regényben, bár azt is igazán megkedveltem a végére, hanem az, hogy végig érezni lehetett a finom izzást, a felfokozott érzelmeket a főszereplő Holly és Renn Frayne között.
Örök romantikus lelkem olvadozik azoktól a csodásan megírt érzelmes jelenetektől, amelyek ebben a sztoriban jelen vannak.
Alább pedig a fülszöveg olvasható, amelyet elolvasva képet kapunk arról, hogy milyen történet is vár ránk a Végzet a prérin lapjain.
FÜLSZÖVEG:
Holly Ripple, a történelmi múltú Don Carlos-tanya úrnője, aki nagyvárosi intézetben nevelkedett és aki előtt idegen a Vadnyugat világa, éppen akkor veszi át az ősi birtokot, amikor kétségbeesett küzdelem folyik a hadsereggé szaporodott banditák garázdálkodása ellen. Rettenthetetlen cowboyai élén, akiket a „puszták lovagjai”-ként emlegetnek, ő is részt vesz a küzdelemben és ellenségei kezébe kerül. S itt lesz az izgalmas kalandok történetéből lángoló dráma, mert az ifjú hőst is, aki a veszedelemből megmenti, a banditák közé sodorta a sors. Egy világ választja el egymástól a Vadnyugat úri dámáját és a kalandort. A szívük ég, de lehet-e itt megoldást találni?
Erre adja meg a választ Zane Grey, aki nemcsak a vadon csodás színeit festi meg áhítatos szerelemmel, de valósággal megperzsel romantikájának lobogásával, amikor az égő szívek vergődését figyeljük.
Végezetül szeretném megmutatni az egyik kedvenc részem, ami egy kicsi betekintést ad arról, hogy miért is varázsolt el ez a történet olyan nagyon.
– Mi az? Mi történt?
– Ne is kérdezd!
– Megőrültél? Hát nem örült Holly, hogy meglátott?
– Dehogynem – suttogta rekedten a férfi.
– De… hát… nem értem… Vagy én vagyok bolond, vagy te. Beszélj!
– Az ajtóban vár rám – mondta Frayne, és nagyot nyelt. – Mire leszálltam a lóról, befutott a házba… Utánamentem és a pénzeszacskót az asztalra dobtam. De Holly ügyet sem vetett a temérdek pénzre, csak engem nézett… Mintha az a pénz, ami engem útközben csaknem megőrjített, semmit sem jelentene neki. „Renn – mondta sápadtan. – Visszajött… és semmi baja sincs?” Nem tudom, mit feleltem, de azt hiszem megnyugtattam. Ekkor lehunyta a szemét, és két hatalmas könnycsepp gördült alá bársonyos arcán… A két könnycseppet több követte. A mellemre borult, úgy zokogott. Amikor végre kinyitotta a szemét, nem sírt, ellenben úgy ragyogott a szeme, mint a gyémánt. Gyönyörű volt! És akkor… akkor hirtelen szájon csókolt. Cap, az én dohányszagú, széltől kicserepesedett számat megcsókolta!
