Tegnap, az év utolsó napján sokak évösszegzőjét olvastam. Aznap én egy nagyszerű könyvről hoztam el a gondolataim ahelyett, hogy az elmúlt évről beszéltem volna. Ígértem, hogy az új esztendőben majd jövök egy összefoglalóval az elmúlt évről, konkrétan, hogy ezzel kezdek.

Tervben is volt az összegző megírása, de mivel kevéssé vagyok abban a hangulatban, hogy legyen energiám ehhez, meg egyébként is érződne rajta, hogy nincs meg benne a lendület, így ez most nem összefoglaló, hanem inkább a bennem kavargó sokmindenről mesélek, mert érzem ki kell adnom magamból.

Egyébként miért is kellene összegzőt írni? Mert elvárás a blog miatt? Hisz azt magamért írom, hogy megosszam másokkal az olvasási élményeim. Nem egy verseny, nem egy munka. Egy hobbi a család és a munka mellett.

Az az igazság, hogy elfáradtam. Lelkileg, meg úgy mindenhogy.

Persze rengeteg nagyszerű dolog is volt az elmúlt évben. Többen jeleztek vissza, hogy szeretik a blogom, szeretik olvasni amikor a könyvekről írok. Bevallom, hogy sokszor ezek a biztatások segítenek át a nehezebb időszakokon.

De érzem, hogy egyre kevesebb az energiám, egyre kevésbé tudom élvezni az olvasást, mert sokszor nem szórakozásként, hanem feladatként jelenik meg.

Nem egyszer mondtam már, hogy mennyire kimerültnek érzem magam, amire mindig azt a tanácsot kaptam, hogy pihenjek ha kell, de ne adjam fel. Ez többé-kevésbé jött össze. Kicsit segített, de igazából nem javított a helyzeten.

Sok fantasztikus lehetőség talált meg az előolvasások, felajánlott olvasások terén. Kimondhatatlan öröm és megtiszteltetés amikor a véleményemre kíváncsi valaki. Örülök, ha csak úgy írtok, hogy beszéljünk.

Szóval igen, vannak jó dolgok, fantasztikus dolgok, de túl sokszor érzem azt, hogy nincs értelme az olvasásnak, meg különben is minek a könyvek? Legszívesebben söpörném le a polcomat. Ugye milyen furcsa ezt hallani olyasvalakitől aki mondhatni az olvasás szeretetével született, akinek a könyvek mindig az élete része voltak?

Ugye hogy ez így nincs rendben? Valamit tenni kell.

Decemberben tényleg nagyban lazítottam a dolgokon. Ami talán jó volt, így szerintem hosszabb távon maradnom kell a könnyedebb tempónál, mert a nagy pörgést nem bírom. Az nem én vagyok.
Nem bírom a tömeget, a nyüzsgést. Ideig-óráig elvagyok, de csend és nyugalom kell, hogy feltöltődjek. Ám egyre kevésbé érzem, hogy képes vagyok erre.

Annyi sok apró dolog van, amelyek önmagukban semmiségek, de összeadódva jelentős erővel bírva rombolják a lelket. Azt érzem, hogy szökik el belőlem az energia, de vissza mintha nem akarna jönni, pedig igyekszem.

Itt vagyok, maradok, de elfáradtam. Nagyon. Pihennem kell, mert végleg lemerülnek az elemeim.  Biztosan lesznek időszakok, amikor több lesz a lendület, de alapvetően maradnom kell takaréklángon, ha nem akarok kidőlni. Lehet, hogy lesznek ezért olyanok, akik elfordulnak tőlem, a blogtól, ezt sajnálom, de a magam egészsége a fontos.  Akár lelki, akár testi. Tudjuk, ha a lelkünk nincs rendben, akkor a testünk is jelez. Én meg kapom a jeleket.