Illyana Sanara: Az utolsó rókatündér (Vadmacskák 1.)

 

img_20210128_185425_054.jpg

 

Mindig szerettem a mondákról, mítoszokról, legendákról szóló törtnetet, így Az utolsó rókatündér hamar felkeltette az érdeklődésem. Bár hosszú időbe telt, mire odáig jutottam, hogy elolvashatom. Éreztem, hogy hív a történet, mégis mintha a megfelelő időre várt volna. Aztán elkezdtem, majd néhány fejezet után félre kellett tennem, mert egyéb elfoglaltságom volt (Sajnáltam ezt nagyon és igazság szerint minden pillanatban a gondolataimban járt a történet, míg újra előszedhettem, és folytathattam az olvasást.). Amikor ismét elmerülhettem ebben a különleges olvasmányban, akkor már le sem tettem, míg a végére értem.

Az első oldalaktól fogva éreztem, hogy utat talált a lelkemhez a történet és midőn már a végére értem, még most sem ereszt. Mintha végleg befészkelte volna magát a gondolataimba.

Néhány könyv esetében elfog valami megmagyarázhatatlan, valami fura érzés, mintha az adott kötettel nekem mindenképpen találkoznom kellett volna. Ezt éreztem Az utolsó rókatündér esetében is.

Mindezek mellett be kell vallanom, hogy egyébként nem szoktam olyan regényeket olvasni, melyek a keleti kultúrát jelenítik meg. Egyszerűen nem vonzanak az ilyen történetek. Jelen esetben mégis volt valami megmagyarázhatatlan érzés, ami vonzott a kötethez.

Egyfajta kettősség jellemezte a könyvhöz való viszonyomat. Egyrészt imádtam, mert a japán legendákba, mítoszokba adott betekintést, másrészt eleinte némi távolságtartás volt bennem a keleti kultúra miatt, ami aztán meglehetősen hamar szertefoszlott, mivel annyira elvarázsolt a történet.

Ezzel a regénnyel egy érdekes és szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató olvasmányt kaptam, ami kifejezetten jó hatással volt a mindennapok rohanásában megfáradt zaklatott lelkemre. Mintha valami megmagyarázhatatlan nyugalom áradt volna a sorokból.

 

A borítóról

 

Én az első pillanatban egészen egyszerűen beleszerettem a borítóba. Annyira csodás színe van, és maga az egész valami titokzatosságot, sejtelmességet sugároz, ami kiválóan passzol a könyvben rejlő történethez.

Talán az a csodás árnyalat nem feltétlen köthető a történethez, viszont a benne rejlő rajzzal együtt szinte mágnesként vonzza az olvasók tekintetét (az enyémet mindenképpen).

 

Az első pillanatban belopták magukat a szívembe a főszereplők, megindító volt az a magányosság, amiben éltek. Hiába voltak körülöttük ismerősök, rokonok, mégis bizalmatlanok voltak az emberekkel.

Míg Natsuki, a rókatündér a megélt fájdalmas rossz tapasztalatok miatt nem tudott bízni az emberekben, addig Ayame, a halálisten pont azért zárkózott el, mert féltette azokat, akiket megszeret.

Nem indul jól kettejük kapcsolata. Sőt! A megismerkedésükkor ellenszenv alakul ki bennük. A fiú ellenséges viselkedése a félelméből fakad, nincs tisztában a halálisten szándékaival. A lány távolságot akar ugye tartani, mondjuk az ellenszenvesen viselkedő sráctól kezdetben nem is nehéz.

Noha időben nem ölelnek fel hosszú időszakot a történések, mégis szépen fokozatosan láthatjuk, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz a főszereplők. Levetkőzik bizalmatlanságukat, elfogadják, megélik egymás iránti vonzalmukat.

Persze nincs könnyű dolguk még ekkor sem, mert természetfeletti szerepükből, a lány családi hátteréből adódóan bizony akadnak bonyodalmak az életükben.

Nem csupán a főszereplőket kedveltem meg, hanem a mellékszereplők közül is akadtak, akik szerepüknél, viselkedésüknél fogva pozitív benyomást tettek rám (ilyen volt például Ayame keresztapja).

Nincs túlbonyolítva a történet, mégis fontos mondanivaló rejlik benne. Egyrészt rámutat arra, hogy igenis álljunk ki magunkért, ne törődjük bele a mások által ránk erőltetni kívánt útba, ha mi magunk nem arra indulnánk. Ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a sorsunkat talán nem kerülhetjük el, de nem feltétlen alakul minden pontosan úgy, ahogy az írva van. Ha a sors adott is, de az irányon változtatni lehet. Főleg, ha az ember a megfelelő személlyel találkozik.

Hiszek abban, hogy semmi sem történik véletlenül, hogy mindennek oka van. Ezt pedig Az utolsó rókatündérben is beigazolódik. Ugyanis szerintem nem véletlenül találkozott Natsuki és Ayame. Hatással vannak a másikra, mert a megfelelő irányba terelik egymást. Az már más kérdés, hogy kettejük sorsa vajon az, hogy segítsék a másikat, aztán szétválnak, vagy esetleg együtt folytatják útjukat.

Az utolsó oldalon az események egy szakasza lezárul, így nincs durva függővége a történetnek, ami megkönnyíti a várakozást a következő részre. Bár azért remélem nem kell sokat várni a folytatásra, mert szívesen elmerülnék újra ebben a világban.

Japán kultúra, misztikum, zene, szerelem, tetoválás. Ezek mind megjelennek ebben a könnyed, mégis izgalmas és elgondolkodtató történetben. Úgyhogy aki a fentieket szereti, annak ajánlom a Vadmacskákat.

 

Fülszöveg:

 

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

 

A japán népmesék bővelkednek csodás lényekben, tanulságos és szívmelengető történetekben.

E könyv lapjain viszont találkozhatunk a szigetország mitologikus alakjaival, akik hús – vér emberekként élnek közöttünk.

Ayame, a „nem éppen világszépe csaj” tetoválóművészként tengeti napjait Sapporóban, Japánban. Tündérkeresztanya híján egy jakuza keresztapával kell beérnie, aki a széltől is óvja. Natsukival, egy felkapott rockbanda énekesével a közös törzshelyükön találkozik először. Nem a legszerencsésebben sikerül megismerkedésük, és ez nem véletlen; Natsuki megrémül a lánytól: egy halálistent sodort útjába a Sors.

Baljóslatot szimatolva kóbor kutya alakjában ered Ayame nyomába.

Még alig érintette, még alig szívta magába az illatát, amikor be kell látnia, hogy a lány, akitől annyira rettegett, akinek léte veszélyt jelent az élőkre, valójában létezésének legfontosabb szimbólumát hordozza.

Fájdalmas történet a rejtőzködésről, magányról, kínról, a lélek mélységeiben megbújó mérhetetlen vágyról.

 

 

A könyv beszerezhető a NewLine Kiadó webshopjából e-book formájában.

 

 

Itt lehet az írónőt megtalálni:

 

Illyana Sanara hivatalos oldal